"Alapjában véve minden mű csekély, ha a végtelent nézzük; az számít, amit magunkból: szeretetünkből, jóindulatunkból beleviszünk."
Brunszvik Teréz


2017. január 31., kedd

A ritmus megtartó ereje

Néhány tapasztalatom született átélésem után, melyben a Traumapedagógia tanfolyamon és egy másik helyen részesültem, a jó ritmussal kapcsolatban. Mindkét helyen az időt, a foglalkozásokat, előadásokat rövid, de annál tartalmasabb szent, kiemelkedési idővel tagoltuk.


A ritmus kétfélét érhet el: automatizálhat, és elgépiesíthet. Vagy a Szellemit, a Halhatatlan Lelket felszabadító, kiszabadtó erőt képviselheti. Azzal, hogy a testet ritmusba hozzuk, a rendet létrehozzuk magunkban. A rend végül átterjed a finomabb szintekre is. Így harmonizálja az örökké mozgó pszichénket, gondolatainkat és érzéseinket.

A pontosság: ugyanez a pontos ritmus az időben. Tudod mire készülhetsz fel, és meddig készíts a lelkedet. Ami elnyúlik az már a lelki időn kívül esik.
Művészet jól beosztani az időt.
Mindennek van eleje és vége , ami csak a világon létezik. Ezt tanulhatjuk vele.
Ne akarjunk túl sokat. És keressük azt, hogy a megfelelő időben találjuk meg a megfelelő hangot.

2017. január 23., hétfő

Városnézés gyerekszemmel II.


Ezen a városnézésen nagyobb hangsúly került az elmére, mert várható volt, hogy nagyobb, iskolás korú gyerekek jönnek.
A kezdést azonban így is kis érzelmi ráhangolódással kezdtük. A városban hősök szobrait, lakóhelyét kerestük fel, és ezért a hősökről kérdeztem a gyerekeket. Milyen a hős, kit ment, meg, milyen tulajdonságai vannak. És a gyerekek erre mondtak is mindenfélét, hogy bátor, jószívű, segítőkész, igazságos. Ezután igyekeztem az ő életükhöz közelíteni a hősiesség kérdését. Milyen az, ha kis hősi tettet hajtasz végre az iskolában. Pl. segítőkész vagy a többiekkel, barátod otthon felejtette a tízórait, adsz neki belőle, segítesz a leckében másnak stb. Valamint azzal is tágítottam a hős fogalmát, hogy nem csak a nagy fizikai erejű, és bátorságban kitűnő emberek lehetnek hősök, hanem tudósok, művészek is, akik hozzájárulnak, hogy az emberek könnyebben, vagy épp boldogabban, katartikus élményekkel megtisztulva éljenek.
 Itt jött egy kis tánc, zenére, hogy a falevelek, mint a kis hősök egy kupacra gyűltek. Szerettem volna az érintéseken keresztül a közvetlenséget elérni, a nagyobb gyerekek erre nem nagyon voltak vevők. Azt mondtam a gyerekeknek, hogy ez a nagy fa tudja, hogy mi ma a feladatunk, s ezért ezt meg kell neki előlegeznünk. Mindenki gyűjtött egy hosszúkás, egy puha és egy lapos dolgot. Ezekből egy kis oltárszerűséget építettünk a fa köré. A fa meg is súgta, hogy a hősiesség medáljait kell ma megtalálnunk.
Mindenkit körbejártam a körön belül, a szememmel igyekeztem úgy nézni, hogy felébresszem bennük a kis hőst, és mindenkihez hozzá is értem valahol, hogy odateszem neki a hőst ébresztő szellemet. Itt elindult a képzelete a felnőtteknek, gyerekeknek egyaránt. Mondták, hogy hol érzik a hősiességet a testükben. Egy nagy körbe állunk és az elejétől elindítunk egy nagy hullámot a kezünkkel, ami a hősiesség szelleme, és a felébresztett hősöket indítja útnak. Itt kicsit játszottunk még, és oda-vissza küldtem a hullámokat, hogy egy kicsit nevessenek a gyerekek.
Ezután még egy erényt is húztak – azokból az erényekből, amiket ezen a túrán próbára fogunk tenni. Ehhez már előre az egyes állomásokhoz kapcsoltunk bizonyos erényeket. Az adott állomáson megkérdeztem, kinek van ilyen erénye, s első sorban tőlük kérdeztem a válaszokat, de aztán a többieket is természetesen.
Elindultunk, én tudtam a nagy fa Szellemétől az utat. Első megállónk a Petőfi híd közepénél volt. Kérdezgettem a gyerekeket, hogy milyen folyók vannak Győrben. Aztán a hős megtisztulásáról beszéltem, hogy a félelmeinket ott kell hagyni, mielőtt elindulhatunk a hősi útra. Egy levelet vittem ehhez magunkkal, amire kis időt hagyva a gondolkodásra a gyerekek (a nagyobbak is!!!) rásuttogták a félelmüket. Együtt aztán bedobtuk a folyóba, hogy vigye el a víz jó messzire. (TISZTASÁG)
A következő hely Schwarzenberg és Pálffy szobor volt. Ők védték egy időben Győr városát. Egy petárdarobbantós történetet meséltünk nekik el, s hogy milyen nagy lélekjelenlétet kíván egy ilyen akció a katonáktól. (ÜGYESSÉG) Így itt a feladat az volt, hogy egy ugrókötelet körbe forgattam, s úgy kellett mindenkinek áthaladnia a képzeletbeli kapun, ahol ez a kötél forgott, hogy nem érhetett hozzá a kötélhez.
Utunk a Rába partján haladt tovább. Az úton az érzékszerveinek élesítettük. Ez is jól jön a hősnek, ha az érzékelése kifinomult! pl. Hány színt látsz zöldből. Megbeszéltük. Aztán megálltunk, s megbeszéltük, milyen illatokat érzünk. (víz, anyukám parfümje, hal, avar stb.) Volt még a hallás, hogy mit hallanak.
A következő feladatban a JÓSZÍVŰSÉGET és a SEGÍTŐKÉSZSÉGET tettük próbára. Az első részében mondtam, álljanak körbe. Nagyjából egyforma magas emberek álljanak egymás mellet. Aztán nagy lett a derültség, mikor azt kértem, egymás hátát masszírozzuk meg
J A következőben pedig párba állítottam az embereket, s minden párnak megmutattam, hogy hol kell összenőniük, s hogy a következő szakaszt így tegyék meg. A végén megbeszéltük a tapasztalatokat, mennyire nehéz is a közös ritmust és az egymásra hangolódást megtenni.
Ezután a LELEMÉNYESSÉGET, FURFANGOSSÁGOT tettük próbára, és arról beszéltünk, hogy a Sforza bástya milyen különleges katonai találmány. Ez a füles bástyának is becézett építmény megvédi a várvédő katonákat attól, hogy miközben védekeznek, őket le tudják lőni. Mert a bástya maga fedezéket nyújt számukra. És hogy ezt egy ember találta ki – micsoda leleményesség. A feladatban különböző eszközöket tettünk a gyerekek elé és a feladatot kiadtuk: két nagyfiút kiválasztottunk, nekik kell a többieket bekötött szemmel elvezetni a következő állomáshelyig. Ez egy veszélyes szakasz volt, így jobbra a vízpart meredeken, balra pedig a várfal. A szülők is sorfalat álltak, de a segítségek között volt egy hosszú kötél, amivel a gyerekek összekapcsolódtak. Ez egyben BÁTORSÁG próbává is vált.
Ezután egy megmozgatós feladat jött, hogy a gyerekekben rejlő mozgékonyságot is hagyjuk érvényre jutni. Volt négy kód, amit a gyerekeknek meg kellett jegyezni, milyen feladat társuk hozzá:
LANT- fára felkötünk valamit, leszedni
ORSZÁGALMA- szlalomozni az ágyúk között  az első és utolsón átmászni
KARD- felfutni a lépcsőre
KORONA- körbeadni egy teniszlabdát  (országalmát)
Ezt a 4-et pedig a gyerekek alkotta 3 csapatból mindháromnál más sorrendben mutattam fel. A többiek olyankor szurkoltak, amikor nem ők kerültek sorra.
Napóleon egy alkalommal megszállt Győrben, s az ő házánál egy képregény kockáit kellett a gyerekeknek kitalálni, hogy milyen sorban vannak, mert hogy Napóleon is egy nagy SZERVEZŐ ERŐvel rendelkező ember volt, mondhatjuk stratégának is, s ott fontos tudni, mi mi után kell, hogy következzen egy folyamatban.
Ehhez közel volt Blaha Lujza, (MŰVÉSZI ERŐ) a nemzet csalogányának volt lakóháza, így egy dalt az ő emlékére énekeltünk el.
Utunk egy sikátoron át vezetett fel a Káptalan dombra. A sikátorban kis BÁTORSÁG próba  volt, felülről kicsi és nagy labdákat dobtam a gyerekekre, egerek!!! és denevérek!!! felkiáltással. A gyerekeknek jó móka volt a golyókat és a labdákat felszedegetni.
A Szent László szobor volt az utolsó állomás. Az ő történetét nem sikerült már elmondanunk, de a LOVAGIASSÁG erényét választottuk hozzá, mert ő volt, aki „a többi ember közül vállal kimagaslott” és nem csak testileg, hanem szellemi szempontból is felnéztek rá az emberei. A lovagiasság átéléshez körben táncoltunk, a babzsákkal a fejükön. Először csak járkáltak a gyerekek úgy, hogy kihúzták magukat. Mondtam, mindenki képzelje el, hogy egy láthatatlan zsinórral az Éghez vannak kötve úgy, hogy szilárdan állnak a földön. Furulyával és csörgődobbal szolgáltattam a gyerekeknek zenét, s a segítőm pedig mutatott pár nagyon egyszerű lépést a gyerekeknek.
Itt volt egy szép momentum: eggyel kevesebb volt a babzsák, s segítőm kérdezte, ki adná  oda egy időre a kisfiúnak, akinek nincs. Az egyik kisfiú azonnal odaadta, majd az egyik anyuka neki is adott a fejére egy papírzsepi csomagot, s így mindenkinek jutott. Igazi lovagiasság is került példaként elénk.
Itt még az elveszett Hősiesség Medalionjait is megkapták, kis bőrdarabok, bőrzsinór, s fém lapocskák, melyekre saját elgondolás alapján (erényt, vagy az út fontos momentumát belerajzolhatták) Megköszöntem a jelenlétet, és elbúcsúztunk egymástól.

2015. március 1., vasárnap

Az elüllyedt hajó

Újabb megoldandó kérdés a gyermekek lelkivilágában: a dolgok múlandóságának és keletkezésének és elpusztulásának örök körforgása. A Szeleburdi családot néztük, azt a részt, amikor Ramóna, az eredetileg roncs hajó a gyerekek és felnőttek keze alatt szépül, épül. És amikor már teljesen kész, várják, hogy másnap versenyezni mennek majd vele, egy nagyobb hajó hullámverésével odasodródó rönkkel léket kap és a szemük láttára pár perc alatt elsüllyed. Ők pedig csak nézik, tehetetlenül állnak a parton. A filmen a feloldást az anyuka mondja a lánykának: „Mikor becsukod a szemed, mindig ott lehet veled a hajónk!” és a kislány becsukja a szemét és elképzeli a hajót. - De olyan szép volt! – mondja Gergő, és potyognak a könnyei. És nekem is vele együtt potyogtak, mert tényleg, milyen szép volt, és értelmetlennek tűnik a halála és az a sok munka, amit dolgoztak rajta, a szeretet, és az önmaguk felülmúlása, a reménytelenségből való kilábalás, hogy ez a roncs már nem jó semmire, és nem tudjuk megcsinálni. Aztán mégis megjavítják, kimerik a vizet az aljából, lefestik, a megfeneklett hajóorrot kiszabadították, hogy a lágy víz ringathassa végre Ramónát. A múlandó dolgok felett így sírunk, és fáj, hogy elveszítettük. És ami eszembe jutott nem is vigaszképp, inkább tanításképp, ami az örök körforgást tanítaná: hogy ha valaki még megtalálja, neki még használható lesz. De ekkor kisfiam logikusan követte az eseményeket: a fa el fog korhadni, és tönkremegy így a hajó anyaga. Igen, lehet, hümmögtem. És újabb mentő gondolatom támadt: akkor a halacskáknak lesz bújócska hely. Jó lesz így? Erre megnyugodott. Mindenesetre elgondolkoztatott ez. Ahogy nő a gyermek, s az értelem is nyílik, a lélek, amelyik megtartja gyermeki nyitottságát, keresi a válaszokat. Keresi az élet nagy kérdéseire a válaszokat. Miért múlnak el a dolgok. A körforgás egy válasz. A másik válaszom a múlandó-ságban, a dolgok látszatosságában van. Hogy minden mögött van valami, a lényeg, aminek a látszata állandóan változik, születik és pusztul. Ez az élete, ettől vannak a dolgok. S olyan, hogy Örök, ebben a múlandóságban nem található.

Családi versköltés

Kirándulni voltunk. Mindig mélységes felbuzgó kreatív erőt érzek, amikor egy erdőben vagy egy nagy tó mellett vagyok. Főleg tavasszal érint meg a megújulás szele és buzgó energiái. Egy ilyen kiránduláson született a közös vers, mert valamit kellett alkotni, valamivel viszonozni kellett a természetnek, amit kaptunk akkor tőle.

Magas kősziklák
Odvas keltikék
A természet mindig a tiéd!

Óriásfésű ágak
fedik be a fákat
mohapárnán szunnyad a szél 

Kőpadka alján
patak fuvoláz
A barlang mélyén
medvelakás.

Hurrá! Jó ez a kirándulás!

2014. szeptember 19., péntek

Az égig érő fa

Érdekes, de legalábbis számomra új vállalkozásba fogtam, amikor Az égig érő fa meséjét játszottuk, dramatizáltuk el a gyerekekkel. Meghatároztam, hogy mely részletek emelkedjenek ki, s hova lehetne néha feszültség oldásként, néha a történések, az elmélyítés miatt egy-egy játékot, zenét betenni. Segítőre is szükségem volt, aki a királyt s a gebéből átalakuló paripát játssza. Illetve egy kézbáb, Panni lett a királykisasszony, akit a végén az egyik kisfiú feleségül vett, s járta vele a lakodalmas táncot. Másik alapot a mesében rejlő négy elem és az ahhoz kapcsolódó próbák, átélések jelentették. Minden a királykisasszony virágoskertjében indult. A FÖLDalatt szunnyadó magocskákból. A gyerekek a Kősziklán felfutó kezdetű népdalra kinőttek a földből. A Piros, sárga, kék kezdetű dal volt a következő kis figyelemgyakorlattal: amikor a dalban a rózsa, a tulipán és a harangvirág virágnevek csendültek fel 1-1 kisgyereknek kellett a tőlem kapott triangulumot, csengettyűt és száncsengőt megszólaltatniuk. Egyszer csak Panni királykisasszony is megérkezett. Bájosan a kedvenc dalát, az Alma, alma piros alma odafenn a fán-t daloltuk vele. Ám ezután feltámadt a szél, és a Tekereg a szél, csavarog a szél dalára hatalmas forgószél kerekedett, és felrepítette a királykisasszonyt. Egy létrából készítettünk neki palotát, s elbújtattuk. Ezután a király kihirdette, hogy azé lesz a lánya és fele királysága, aki a királykisasszonyt megtalálja. Sajnos a hecke-ficki hercegeknek nem sikerült, de mi betévedtünk a király kondájába. Egy kis malac, röf röf röf… s már szólt is a kismalacokról a dal, s túrták a gyerekek négykézláb a földet… A kiskondásnak az egyik bölcs kismalac megsuttintotta, hogy hogyan lehetne a királykisasszonyt megtalálni. Mentünk hát a királyhoz, hogy megkérjük, hogy bocskort s gúnyát csináltasson nekünk, s elindultunk fölfelé, szép, alapos, egyenletes ritmusban (ahogy a VÍZ is áramlik a fa törzsében) (ritmushangszerekkel kísérve) föl a fán. Erdő mellett, nem jó lakni, hangzott a következő dal a gyerekek hangszerezésével együtt. Mikor fölértünk, mert a 7 pár bocskorunk, s a 7 rend gúnyánk is elkopott, láttuk, hogy ott vagyunk egy másik világ kapujában. Mert a levélen, ahová a levél nyelén csak kúszva, mint egy hernyó tudtunk menni, - egy másik világ van, ugyanolyan, mint odalent a földön… No de az első LEVEGŐ-próbát, bátorság próbát ki kellett állni, ráugrani a levélre. Milyen állat erejével ugorhatunk? Mondták a gyerekek, hogy a nyuszi is tud jó nagyot ugrani. Hát nyusziztunk egyet a Nyuszi-Gyuszi fekszik árokban kezdetű dalra. De a mese úgy szól, hogy Jánoska ráugrott a levélre, mint egy béka. Így egy békás dalra (Levelibéka fönn a fán) brekegtünk, s ugortunk át a másik világba. Ott megállítottuk a kakas-lábon forgó várat, s a királykisasszonyhoz mentünk. Ő el is bújtatott minket, hogy a sárkány nehogy azonnal megtaláljon, s fel találjon azonnal falni bennünket. Ekkor a gyerekekkel egy nagy kendő alá rejtőztünk. S itt egy kis tanácskozást tartottunk. Stratégiai gyűlést, mint a nagyok. Mit is csináljunk, ha jön a sárkány? Kérdeztem. Mi legyen a félelmünkkel? Egy kisfiútól azonnal jött a hőshöz méltó válasz: vágjuk le a fejét! Jó, és még mit? Egy kislánytól a következő felelt érkezett: - Repüljünk el! - És van szárnyad? -kérdeztem én vissza - Igen, van – mondta a kislány. No, ennek a válasznak nagyon örültem! Igazi tündérrel lehet akkor dolgom  A kérdezősködés végén egy javaslatom volt még: énekeljünk, s akkor nem fogunk félelmet érezni… Így a Süss fel nap-ot elénekeltük. S a végén az egyik kisgyerek megszólalt: Én nem is félek! Ám ekkor megérkezett a sárkány, akit három szivárvány színű tollsöprűből s némi piros szalagból eszkábáltunk össze. Élethű volt, azt hiszem, mert volt, aki teljesen elhitte létezését. A sárkány kiosztotta ránk a feladatot, az istállójában lévő lovakat kellett etetni s a kedvükben járni. Egy gebét kivéve. Annak nem szabadott, csak mindig mást adni, mint amit kért. Átköltve egy kicsit az Egyél libám kezdetű dalt, az Egyél paci és Gyí paci paripára elvégeztük a teendőket. De a kis sovány gebén megesett a szívünk. De jól is tettük, mert ő tudta a megszabadulásunk titkait. Azonnal meg is gyújtottuk a 7 öl fát, s hozzá a Tüzet viszek kezdetű dallal játszottuk el a TŰZ fellángolását, majd parázzsá csendesülését. A tüzes parázstól a ló megerősödött, sőt egy arany csík lett a hátán, mi több, 5 lába lett!!! A királykisasszonyunk pedig kitudakolta a sárkánytól, miben tartja az erejét. Ezt egy gordonka segítségével 3 aprócska zenedarabbal meséltem el a gyerekeknek. A vaddisznó reszelősen röfögött, a nyuszi rövid hangokon ugrált, a darazsak pedig gyors ritmusban duruzsoltak. Harci eszköznek ott volt a mutatóujj-kardunk, a másik kezünk nyitott tenyere pedig pajzsnak kitűnőnek bizonyult. Gyakorlatoztattuk egy kicsit rövid reneszánsz zenére párosával a harci jártasságunkat, majd nekiindultunk az erdőnek, hogy megtaláljuk a vaddisznót. A fejét kettévágtunk, előpattant a nyúl, annak a fejét kettévágtuk, előugrott a skatulya, benne a 9 lódarázzsal, de azt is összelapítottuk. Visszatérve, a sárkányt valóban erőtlenül találtuk, már csak vonszolni lehetett. De hogy teljesen bizonyosak legyünk, hogy félelmünk tárgya bátorságunk és tudásunk révén valóban megsemmisült, a három tollsöprűt összekötő zsinórt is elnyisszantottuk, s diadalmasan a táltosunk segítségével becsukott szemmel a földre szálltunk. Ott nagy lakomát csaptunk Panni királykisasszonyt hozzáadtuk az egyik királyfihoz, ő táncolhatott vele, a többiek is ropták a Kicsike lány, ha táncol kezdetű dalra. A végén kitört belőlünk a felszabadító taps, hogy ilyen bátran, s hősiesen kiálltuk az összes próbát!

2013. december 14., szombat

Mit is adhatunk?

Ma elgondolkodtam a Gyönyörű zöld című film egyik jelenetén, miközben reggeli szokásos buszjáratunkkal igyekeztünk az iskolába kisfiammal, és én magamhoz húztam a kezét. A filmben egy földön kívüli szellemileg, testvériségben élő és intuitív képességeiket magasan művelő embercsoportból érkezik a Földre egy nő, hogy ébressze az itteni embereket. De semmilyen ételt, amihez a városban hozzá tud jutni, nem bír lenyelni, annyira mű számára. Így az energia nyerés más módját választja: bemegy a kórház csecsemőosztályára és ott egy kis csecsemőt a karjába vesz, és a testén altatja reggelig. Mint utóbb kiderül szegény kisded lázas beteg, de ezzel a „kapcsolódással” ő is meggyógyul. Szép ez a kapcsolat: a felnőtt kap energiát, és a csecsemőnek sem rossz! Sőt. Meggyógyul. Visszatérve a reggeli történésekre: fogtam kisfiam kezét. És ez az energia-csere jutott eszembe. Én is szinte éreztem, ahogy ránézek, és a kis fiatal, ártatlan, szeretettel teli lelkét és angyali arcát nézve, kezét fogva, ez a fiatal energia „belém száll”. Eltelít, megifjít, mint a szépen szóló Pelikánmadár az egyik mesében. Aztán elgondolkodtam. Én mit is adok cserébe? Jó, jó, reggelit, meg szállást stb. DE szülői szeretetet, ÉS ami talán még fontosabb is számomra: a bölcsességem cseppjeit. Azokat a cseppeket, amiket a fájdalmaim, belső küzdelmeim tisztítottak meg. S csak azokat. Nem a zavaros, piszkos vizet. Hanem amit saját szűrőimen, tisztítóberendezéseimen keresztülengedtem. Belső munkám eredményét. Ekkor már nem leszek csak kioktató, hanem tanító. Nem csak a felszínre reagálok, hanem a lélekben zajló történésekre. És ezt is tanítom neki, hogy ezeket keresse, ettől lesz jobb ember, ha ezzel a képességével él. Szeretettel.
A Gyönyörű zöld a youtube-on

2013. november 15., péntek

Nem utálom a tesit, csak ma rossz dolog történt

-Anya, én nem szeretem a tesiórát.
-De eddig ez volt a kedvenced! Történt valami?
-Igen, kicsúfoltak, mert fájt a térdem, amikor le kellett guggolni.
-Képzeld, nekem is szokott, ha edzésen vagyok. Olyankor megdörgölöm, mert lehet, hogy még nincs felkészülve az a térd a sok mozgásra. Hiszen előtte a padban ücsörögtél, szegény elgémberedett.
-Igen. De néha fel szoktunk állni szünetben is, mozogni.
-Igen, helyes.
Kisvártatva:
- Akkor igazából nem is nem szereted a tesiórát, hanem szereted a tesit, csak ma rosszul érezted magad, mert kinevettek.
- Igen. Tényleg. Akkor majd öltözéskor megdörgölöm a térdemet, jó?
-Jó.

2013. november 6., szerda

Ki rejlik a maszk mögött?

Platón Ér mítoszát terveztük előadni barátaimmal. A darabban, a sorsválasztáshoz maszkokat szerettünk volna használni, s ehhez minden szereplő arcáról készült egy gipszforma, ami alapján maszkok készültek. Egyike voltam azoknak, akikről ilyen gipszmaszk készült. Ehhez az embernek vízszintesbe kell helyezkednie. Az arcomat, fejemet egy műanyagos anyaggal körbevonták, hogy a bőrömet, hajamat megvédjék. Már az első momentumnál szemeimet becsukásra kényszerítette a helyzet. Ott, a sötétben, voltam én. És voltak a hangok, melyek körbevettek. Az érzékeim kicsit másképpen kezdtek el működni, mint amikor látom, és tevékeny részese vagyok a cselekményeknek. Most sürögtek-forogtak körülöttem társaim, s elkezdték a gipszes, bevizezett gézt (melyet amúgy a gyógyászat is használ) az arcomra rakosgatni. Hangjukat hallottam, de mégis, mintha kicsit távolinak és különösnek hatottak volna. A belső csendemben voltam én, akinek most épp burkot igyekeznek készíteni. Mintha egy születésem előtti időbe kerültem volna, egy méhbe lettem volna bezárva, ahol sok lény, kis elemi szellem igyekszik a testem megformálásán. Sürgölődik, munkálkodik. Igyekszik, hogy minden a legtökéletesebb legyen. Én pedig odabenn figyeltem. Hallgattam, mi zajlik. Nem akartam még „megszületni”, „csak” érzékeltem a történéseket. Várakoztam. A türelem új értelmet nyert számomra. Tudtam, hogy eljön a pillanat, amikor ez a mostani nyugodt, kiegyenlített, várakozó állapot majd meg fog változni, mert amikorra kész lesz a mű, ami a „hordozóm”, a másom lesz. Ekkor nyugalomban voltam, és vártam, hogy elkészüljön. A matatás megszűnt az arcom körül, újabb fázishoz értünk: most jött a száradási idő. Társam mérte az időt, s mondta: Innentől fogva 15 perc. Aztán kisvártatva: 10 perc, ismét: 5 perc. Vártam. Az idő egészen máshogy múlt, tudtam, hogy valami fog történni. Tudtam, hogy amikor leveszik rólam ezt a maszkot már más leszek. A megújulás, egy új élet lehetőségét hordozza majd ez a mozzanat. Szó szerint megszülethetek majd. S le is telt az idő. Társam odajött, először kicsit viccelődött, hogy mennyit szeretnék, ha a hajamból lenyírnánk? Mondtam, hogy jó úgy, ahogy van. Aztán letette az ollót, és szépen a kezével bontotta meg a műanyagot, ami védelemként a fejem körül volt. Szép volt ez a mozdulat. Finom, figyelmes, természetes, az erő nem volt erőszak, amivel szétszakította a műanyagot. S a maszk „alatt” várakozó lelket is figyelembe vette. Igen, ez az. E a születés csodája. Nincs erőszak, természetes folyamat, amiben a természet segíti a lelket. Megszülettem. Kinyitottam a szemem… A fények elvakítottak. S ekkorra már az elkészült maszk az asztalon hevert. Láttam, éreztem, tudtam és összekapcsolta elmém, hogy ez igen, most készült rólam. De azt is láttam, hogy ez a maszk nem én vagyok. Én az vagyok, aki megéltem a születés csodáját. Az, aki a készülődést „bentről” figyeltem. Az, aki csak egy új formát kapott, de a lényege közben nem változott. Az örök, belső lényege, ami halhatatlan.

2013. október 30., szerda

Ébredő belső erő

A gyerekek különböző intézménybe(mint pl.bölcsiből oviba, oviból iskolába) való "beszokása" nem könnyű. Kisfiam nehezen viselte az iskolakezdést. Az elbúcsúzások sírásba, kapaszkodásba fordultak még a negyedik, ötödik héten is. 
Többször beszélgettünk, kedvesen, szépen, az okok után kutatva, ám az otthon melegéhez ragaszkodáson túl nem találtunk valódi okokat. Talán a korábbi viszonyulásához ment vissza időben. Ilyenkor ez előfordul:  ugyanazt a "sémát" ismétli a kisgyerek, amit már bölcsődében, óvodában bejáratott, és ez nálunk hasonlóképp nyűgökkel teli volt. Ami még fontos ezzel szemben, hogy az iskola nagy boldogsággal telt az első napoktól fogva, - azóta is - az új barátságok izgalmában, a tanulnivalók iránti boldog elragadtatásban, az önállóság új formáinak örömében.
Egyik nap erról beszélgettünk: Ki kellene valahogyan vágni azt a reggeli negyed órát a napból és akkor minden rendben lenne, nem? - kérdeztem kisfiamat. - Kellene valami megoldás!
Nem sokkal később valamelyik este előállt kisfiam a megoldási javaslattal: Reggel elvisszük majd magunkkal Lizit (egy kis játék gyíkocska). Az iskola előtt megsimogatom, és úgy megyek fel, majd ő erőt ad nekem.
Végül nem Lizit vittük, mert hogy ő "nem akart jönni", hanem egy kis mackót. De mindent úgy tettünk, ahogy kisfiam eltervezte. S valóban erőt adott neki. Nyoma sem volt a könnyeknek.
Az önállósát újabb fokára lépett: szép volt.
A megoldást megtalálni ő tudta. Véghezvinni is ő tudta.
Az enyém a kérdés volt, és a bizalom.

2013. október 28., hétfő

Szívem virága

A mai foglalkozás végén, mint annyiszor, meggyújtottam a gyertyát az utolsó dal előtt, hogy aztán a dal végén elmondjam: - Ez a tűz most összegyűjtötte a jó élményeiteket, amit a foglalkozás alatt átéltetek Tegyétek bele a szívetekben, hogy otthon is elő tudjátok majd venni. - S ekkor a kezünkkel egy apró mozdulattal a szívünkbe tesszük ezeket az érzéseket, élményeket.  Eztán elfújjuk közösen a gyertyát.
Utolsó, elbocsátó gondolatként ezt találtam ma mondani: - Otthon is énekeljetek, mert a daltól, az énektől kivirágzik a szívetek.
Egy kisfiú nagy tágra nyílt szemmel visszakérdezte: - Tényleg?
- Igen, tényleg. 
A saját énekünk megtisztítja a szívünket. Talán mert "hangot kapnak" az érzéseink, talán mert őszinte és boldogító formát.
Ezt kívánom: használjuk ezt a csodálatos eszközt, boldogító dalolást!