Helena Petrovna Blavatsky: Az oktatásról néhány gondolat

Az oktatás szerepe:

"...művelnie és fejlesztenie kell a gondolkodást, meg kell tanítania az embereknek, hogyan viseljék el jól a sorsukat, meg kell erősítenie akaratukat és fel kell ébresztenie bennük a szeretetet, összetartást és testvériséget embertársaik iránt így formálva jellemüket. ..."

Reggeli buszfantáziák

Reggeli buszutazásunk során, míg az óvodához eljutunk, mesekitaláltósat játszunk. Valamelyikünk elkezdi, egyszer volt hol nem volt ... egy kisegér, egy varázsló, egy szegény ember, és aki eszünkbe jut. A rövid részleteket, eseményeket váltakozva mondjuk, egyikünk majd másikunk fantáziájából külön-külön, mégis együtt teremtjük a történetet eggyé. Érdekes reggeli szövevényt szövünk (kicsit néha álomszerűt, közel az éjszakához), s mire odaérünk az ovi bejáratához, igyekszem lekerekíteni a történetet.
Ma valahogy sehogy sem akart lekerekedni, mert egy varázslóról és egérkéből lett tanoncáról volt, szó, akik láthatatlanná váltak és nem ismerték a varázsigét, amivel visszaváltozhatnának.

- Akkor ezt holnap majd folytatjuk, jó? - kérdeztem. - És mivel egy hősattól hős, hogy van célja, akkor a varázslók azért induljanak el, hogy megtudják a láthatatlanságot feloldó varázsigét.
- De nem, nem, segítsenek mindenkin! - volt a hozzátoldás.
- Igen, kell a cél is, és közben pedig segítenek mindenkin. - Szedtük össze az ötleteket, és adtunk új szempontot holnapi mesénkhez.

- Igen, mert a mesékben is mindig így van: elindul a hős és közben segít mindenkinek, akivel találkozik. - mondta Gergő, és már sorolta is a meséket, amik eszébe jutottak.

Folytatjuk a jótetteket is a haladást is a cél felé.

Adventi ajándékok - az angyalkáktól

Második éve - így kipróbáltnak mondhatóan - az adventi minden napi apró ajándékok érkezése így zajlott nálunk:

December elsejére az angyalok írtak egy levelet. Miszerint az, aki jól viselkedett az évben, a karácsony elérkezte előtt minden nap kaphat egy kis ajándékot. De cserébe minden este egy kis papírkára fel kell írni egy jócselekedetet, amelyet aznap sikerült megtenni. Így ninden nap, szorgalmasan kikérdezzük Gergőt. Ez az "elszámolás" ideje, amolyan gyerek tapasztalat-levonás, és egyben megerősítése is a kis győzelmeknek. Reggelre pedig mindig van valamilyen kis apró kincsecske a dobozban (szaloncukor, mini toll, vonalzó, matrica stb.)

Egyik nap dilemmába kerültem, hogy este mindketten elfelejtettük a jócselekedetet leírni. Gondolkoztam, hogy azért mégiscsak kellene ajándék... De átgondolova a dolgot arra jutottam, ha nem lesz jutalom, akkor sokkal erősebb a tapasztalat: Jótett helyébe jót várj. Azaz a karma tanítása, hogy cselekedeteink meghatározzák jövőnket, mert minden tettnek oka van, s minden tettünk egy új következmény kiindulópontjává is válik. A jó tettnek jutalom, a rossz tettnek fájdalom lesz az eredménye. A mulasztáskor pedig, ha elmarad a helyes tett, ugyanúgy nincs jutalom...

Így azóta szorgosan írunk minden nap. Én pedig, angyalkaként (ami nagyon felemelő tud lenni) minden nap késő este belopódzom, hogy valami meglepetést csempésszek a dobozkába, melyet reggel nagy áhitattal, örömmel és kíváncsisággal veszünk ki.

A szavak zenéje

Templomkert
Szent fönn Négy majd
kert lenn fém mély
bő tág cseng: csönd
lomb: éj Szép, leng,
tárt jő, Jó, mint
zöld kék Hír, hült
szárny, árny. Rang, hang.
Weöres Sándor

Igen, alapvetően a verset felülről lefelé kell olvasni az egyszínűeket egymás után. Szerintem jó, ha a szavakat jelentésüknek megfelelően próbáljuk kimondani. És lehet több "szólamban" is mondani, hogy mindenkinek lesz egy "szólama", az egyik szín, amivel kezd, és folytatja onnan a verset, ahol tart. Így egy szép zengéssé alakulnak a szavak, ahogy a 4 különböző szó együtt hangzik.

A dal

"A dal madárrá avat."
Weöres Sándor

Ki válik intelligens gyerekké Albert Einstein szerint?

„Ha azt akarjátok, hogy intelligensek legyenek a gyerekeitek, olvassatok nekik tündérmerséket. Ha azt akarjátok, hogy még intelligensebbek legyenek, olvassatok nekik még több tündérmesét.”
Albert Einstein

A fejlődés törvénye

Mindent a fejlődés törvénye itat át, ami e világon létezik. Az ember felelőssége együttműködni: önmagán dolgozni, s a lényeknek, akikhez kapcsolódik segítségére lenni.
SÉ

A toporzékoló őzike szelíd elhagyása

A BÁTORSÁG erényét pörgettük egy nap és az alábbi idézetet húztuk hozzá:

"Az egyetlen valódi evolúció a belső átalakulásra irányuló törekvés. Nem az a megoldás, ha leülünk és várjuk, hogy minden magától megoldódjon. Belső árnyékaink kiűzése a mi feladatunk. Ha az eget felhők borítják, nem láthatjuk a napot." Jorge A. Livraga

Anya, magyarázd el! Hallotam is a kérést. Mondtam pár mondatot, hogy az emberben van egy jó és egy rosszul viselkedő rész. Az, amelyik hisztizik, és a másik, amelyik tudja, hogy hogyan kell helyesen viselkedni. És amelyik a jó rész, az meg tudja mondani a másiknak, ha rosszalkodna, hogy ezt most ne csinálja. És van, amikor az anyukák képviselik ezt a jó részt.

Néhány perc elteltével Gergő 2 konyharuhát húzogat egy csövön és lelkendezve meséli a következő történetet:

Ez az egyik a toporzékoló őzike (és húzkodja az egyik konyharuhát). Ez meg itt a jó rész bennünk (és húzza a másikat, ami az előremenetet mutatja). És a jó rész húzza a toporzékoló őzikét (egymásra kapcsolódtak a konyharuhák). És húzza húzza, és egyszer csak a toporzékoló őzike leszakad menet közben. (a "hátsó" konyharuhát elhagyja a másik). És aztán már csak a jó rész megy tovább.

Ebből inspirálódva kívánom, hogy el tudd hagyni Te is toporzékoló őzikédet, hogy a jó rész Benned előre nyargalhasson!

Segítek neked. Te is segítesz nekem?

Az élőlények (növények, állatok) világában az együttműködés, a kölcsönös adok-kapok természetes és az élet alapfeltétele.

A neveléssel kapcsolatban is elgondolkoztatott ez. Sokszor elvárjuk, hogy segítsen a kisgyerek ezt és azt megtenni, elrakodjon a szobájában, segítsen a főzésnél. De sokszor a hétköznapok rutinjában, sodrásában fel sem tűnik, hogy közben úgy kérünk, hogy mi nem is adtunk. Pedig az együttműködésnek a kölcsönösségen kell alapulnia. Én adok, s te is adsz. Én segítek neked és te is nekem. Na jó, de egy kisgyereknek nincs a fejében kötelesség. Vagyis igen, csak máshogy. Az ő rendjében a játék (ami egyben élményei feldolgozása, tanulás) az ő kötelessége. Így miben segítünk neki? Ha játszunk vele. S így a kölcsönösségre "jogunk" lesz. Tapasztalataim szerint sokkal szívesebben segítenek a gyerekek, ha már ők is kaptak "segítséget" a játékukban. Egy kis közös játék, s utána jöhet a mi "játékunk": főzés, mosás, takarítás. S ebben ő is szívesen részt vesz. (Persze ehhez nekünk is tudatosítanunk kell, hogy ne csak túllenni akarjunk ezeken a mindennapi kötelességeken, hanem megtaláljuk benne azt, amért szerethetjük: a tisztaságot, amit teremtünk, vagy az átalakuló ételek varázslatosságát.)

Így hát ha segítünk gyermekünknek ő is szívesebben fog segíteni nekünk.

Önismeret a társasjátékokban

Egyiptomi Szenet játékot játszottam a minap. (Talán nagyobb, iskolás gyerekekkel lehet vele játszani. A rekonstruált játékszabály itt lehet találni: http://www.ujakropolisz.hu/szenet-atkeles-jateka ) Azon túl, hogy ebben a játékban fel lehet tenni egy kérdést, és az egyes kiemelt mezőkön való áthaladás vagy bennragadás jelentéssel bírhat a kérdés kimenetelét illetően, arra jöttem rá, amit már kisfiammal való malmozás és kártyázás során is többször megtapasztaltam: ezek a játékok önismeretre illetve játékostársunk ismeretére adnak lehetőséget. Megmutatják tisztán, hogy hogyan szoktunk mi vagy szokott a másik viszonyulni a dolgokhoz általában.

Magunk részéről lehet közben egy kicsit "tréningezni" is, hogy milyen lenne, ha másképp viszonyulnék? Ha mindig meg szoktam futamodni, akkor most milyen lenne szembeszállni, vagy ha a mindent elsöprő előretöréssel akarom mindig megsemmisíteni az ellenfelet, milyen lenne kicsit finomabb eszközökkel elérni a célomat? Nem a viszonyulás teljes ellentéte lesz az üdvös, hanem az arany középút, amiben pl egy megfutamodásnak az óvatossága és a vakmerőségnek a céltudatossága is benne van.

Gyerekekkel kapcsolatban hogyan tudjuk ezt alkalmazni, hogyan tudjuk az ő "növelésükben", finomításukban ezt használni? Talán hasonlóan, mint magunknál, felhívni a figyelmet a szélsőségekre. Néha az egyértelműség a célravezető, néha egy kis szeretettől vezérelt rafinériát is be kell vetni.

Még egy fontos pont: az azonosultság csökkentése. Azonosulni a balsikerrel és sikerrel, lépések a tanulás lépcsőin, de talán nem az utolsó állomások. Ki játszik valójában? És mit jelképez a helyzet? A helyzet, a játék a tükör, mi pedig a játszók. Nem azonosulva játszani nem feladást jelent, hanem épp a figyelmes, a játékot átlátó szemet. Aki keresi az okokat, a miérteket és a igyekszik számba venni a következményeket. S ebben benne van, hogy a rossz lépések következménye a vesztés, a kudarc.

S ha nem tudjuk átlátni a játék törvényszerűségeit? Akkor mondjuk, hogy ez a szerencsén múlik. S ez is az életünk része: vannak okok, amiket nem láthatunk, s ezért csak a következményekkel találkozunk szembe. Ennek elfogadása is tanulnivaló. A kreativitás és a bukások utáni felállási képesség kell hozzá.

"...a sírás és a mosoly közötti különbség a világ legfontosabb különbsége, mert a felülemelkedéshez vezet." Jorge Anghel Livraga

Jó játékot!

Olvasás

"Ha olvasol, merülj el a gondolatban, amelyet megtaláltál. Adj időt magadnak. Tanuld meg, hogy a gondolat benned van, nem a papíron."
Delia S. Guzmán

Ihletre várjunk?

"'Dolgozni mindig kell, a becsületes művésznek nem szabad ölbetett kézzel üldögélnie, azzal az ürüggyel, hogy késik az ihlet. Ha csak várnánk az inspirációra s nem igyekeznénk találkozni vele, úgy igen könnyen ellustulnánk, apatikussá válhatnánk..."
Csajkovszkij

Angyalok festette erények

Egy udvar házfalán vadszőlő futott fel. Még korábban arra jártunkban-keltünkben csodáltuk a tomboló színeket: a rózsaszíntől a bordóig és a sötétzöldtől a vajszínűig. Mostanra a novemberi szél, a hideg és a pára közbenjárásával a természet rendjét követték a húsos levelek, s a földön hevertek puha pázsitot alkotva.
Felnéztünk Gergővel, és sajnálkoztunk: milyen kár hogy lehullottak a levelek, pedig olyan szép volt! S Gergő folytatta:
-Igen olyan szépek voltak, mintha az angyalok festettek volna oda rájuk!
-És mit festettek oda rájuk? - kérdeztem.
Hát a jóságot, a bátorságot, olyan, olyan .... erényeket!

Ami valóban szép, az jó és igaz.

Kiveszem belőled a sajtkukacot!

Óvó nénink egyik kisgyerekkel "játszott így", amikor rosszalkodott: Kiveszem belőled a sajtkukacot! mondta, s a kis fején mintha valóban egy kis ajtó lenne kinyitotta, kivette a képzeletbeli sajtkukacokat.
Ezt akkor mesélte el Gergő, mikor én is ilyet játszottam vele: Kiszedem belőled a rosszalkodást! Mondtam neki, és hasonlóan eljátszottam, hogy kinyitok egy kaput, amin keresztül tényleg kiszedem a rosszalkodást.
Újra a képzelet erejét használtam. És valahogy ez megváltoztatja a gyerekeket is. Egyrészt kizökkennek a felpörgött állapotból, másrészt tényleg elképzelik ezt a "kiszedést".
Magunkon is próbálkozhatunk egy-egy rossz érzéssel, gondolattal. Sőt, ha valami széppé sikerülne átvarázsolni azt az energiát, ami a "rosszalkodást", rossz érzést, rossz gondolatot hordozza... Hopp, meg is lett a továbbfejlesztett változat!!!
:)

Életet adó kard

Szent Márton ünnepe közeledik. Amíg az óvodában nem találkoztam vele, nem ismertem.
De megfogott Szent Márton alakja, aki egy csatából hazafele menet egy koldusba botlik, és az a kard, ami eddig életeket oltott ki megmutatkozik egy másik oldalról. Életet fog adni, mert Márton megosztja kabátját a hóban ülő koldussal, így megmentve őt az fagyhaláltól. Aztán Márton nem várja meg a köszönetet, hanem lóra száll, s álmában megjelenik neki Jézus, vagy egy másik változatban egy angyal, hogy megköszönje a tettét. S végső soron Jézus/az angyal volt az, akinek odaadta a fél kabátját. Ezzel a próbát kiállta Márton: jó szívvel cselekedett.
Több részlet is elgondolkodtatott:
- A kard. Mint minden eszköz, lehet jóra, és rosszra használni. Életet vehet el, de meg is oszthatjuk vele azt, amink van.
Belső kard: úgy ad életet, hogy az ellen küzdünk, ami a hiányunk, ami sötétség van bennünk, s ekkor a kard fényt/életet fog hozni. És miután magunkban tudtunk fényt teremteni, azzal az erővel, ami keletkezik ekkor, a sűrű anyagba, kifele is vágunk vele, kifelé is oszlatjuk a sötétséget, a tudatlanságot, a rendezetlenséget magunk körül. És ez lehet, hogy konkrétan másoknak adott fényt, vagy akár hiányolt dolgokat. Lehet hogy egy rendrakást fog jelenteni, lehet, hogy valami teljesen új dolog megteremtését, vagy épp valami régebben elkezdett dolog befejezését. Semmi sem lehet túl nagy vagy túl kicsi jótett.
- A könyörületesség: nem mondja azt, hogy nekem nem marad semmim. Megosztja, elvágja Márton azt a kabátot. Attól hogy adunk, nekünk ugyanúgy marad, sőt... De észre kell venni a hiányt, s ehhez ki kell látnunk magunkból, állandó belső monológjainkból, melyek csak körbe-körbe forognak végtelenített sínpályákon.

A dal szövege így szól:

Szent Márton hó és szél nyomán, egy ló viszi, de vágtat ám
Szent Márton kedve jó vagyon, meleg kabátja jó vagyon, meleg kabárja jó vagyon.

A hóban rongyos koldus ül, ruhája folt, ül egyedül:
- Segítsetek a nagy bajon, mert végem lesz, ha megfagyok, mert végem lesz, ha megfagyok!

Szent Márton int, s a ló megáll és némán áll a koldusnál.
Szent Márton kardja gyorsan vág, és máris félben a kabát, és máris félben a kabát.

Szent Márton fél kabátot ad, s a hála érte már fakad,
de Márton gyorsan lóra száll, a másik féllel meg sem áll, a másik féllel meg sem áll.

Álmában jő egy tiszta fény és lágyan kélő hang beszél:
- Mit értem tettél jó lovag, a hálám érte elfogadd, a hálám érte elfogadd!

Hernyóból pillangó

Gyerekeknek tartott foglalkozásunkon a gyerekek az egyik pillanatban hernyóvá alakultak. Vittünk magunkkal egy nagy kendőt, ami mindenfélévé átvarázsolódott a foglalkozás folyamán, s most épp a báb külső burkává lényegült át. A gyerekek bekucorodtak a nagy kendő alá, akinek kilógott a lába, az gyorsan behúzta - mert ugye a bábból nem lógnak ki mindenféle testrészek. :) A bábban különös és egyben hatalmas változások zajlottak, varázshangokkal kísérve, s eljött a pillanat, hogy túl szűkké vált a báb belseje, s ki kellett repeszteni, ki kellett jönni a napvilágra. Ekkor még egy dal erejéig szárogattuk a szárnyainkat, közben az elképzelt napsütés cirógatta az arcunkat. Majd a következő dallal nekilendültek szárnyaink az égbe, majd virágról virágra.
A gyerekek szemében különös boldogságot láttam: az átalakulás boldogságát. Másnak lenni, mint amik voltunk: megtisztultunk a hernyóság földhözragadságából, és csodálatos, levegőt meghódító lényekké válhattunk.
A képzelet ereje hatalmas erő: megtisztít, átalakít, boldoggá tesz. És nem kell hozzá más, csak mi magunk.

Búcsúpuszi

Amikor elbúcsúzom a kisfiamtól egy utolsó puszit adok, és ad, amit a homlokunkra cuppantunk. Valamikor egyszer mondtam neki, hogy ez egy arany csillag volt. Mert tényleg azt képzeltem el, hogy egy arany csillag keletkezett a puszim nyomán.
Azóta szokásunkká vált, hogy így búcsúzunk. Mindig valami széppel: aranyalma, aranycsillag, ezüst hold, ezüst bárka, gyémánt kastély és hasonlókkal búcsúzkodunk egymástól.
S ha én el is felejteném, hogy így szoktuk, ő figyelmeztet, és kapom a puszit, és mondja, amit adni akar - a képzeletéből.
Valami olyannal távozunk egymástól, ami szép, varázslat is egy kicsit kiemel a hétköznapiból.
Emeljük egymást, emlékeztetjük a legjobbra, ami bennünk lakozik.

Te mit helyeznél lelked égboltjára vezérlő csillagnak?

Hinni kell a gyerekekben... még azt is megértik, amire nem számítunk

Elvittük ma egy gyerekeknek szóló zenefoglalkozásra az erénykereket. A kezdésig érdekes, tartalmas elfoglaltság gyanánt. Itt történt, hogy egy kicsi, még nem igazán beszélő kisgyerek is megpörgette, és anyukája felolvasta neki az idézetet, ami az erényhez jár. Az anyuka azonban úgy gondolta, hogy nem érti a kisgyereke, ezért odébb mentek az erénykeréktől, s további magyarázat híjján a kisgyereket sem foglalkoztatta tovább a dolog.

Már vettem a levegőt, hogy megpróbálok magyarázatot fűzni hozzá, vagy valahogyan, egy képpel, helyzettel megértetem annak az erénynek a jóságát, erejét, de addigra elmentek.

Elgondolkodtatott a dolog. Van, hogy tényleg nem értenek a gyerekek meg dolgokat, vagy nem érdekli őket. De ezek közül sok van, ami tőlünk is függ, hogy mi milyen viszonyulást "alakítottunk ki" náluk. Hisszük-e, hogy meg tudja érteni, be bírja fogadni, azt ami több nála. De hiszen szinte minden meghaladja még a tudását, azért gyermek! Vagy lehet, hogy számunkra nehéz megfogalmazni a magyarázatot, mert plussz energiát: elgondolkodást, és beleérző képességet követel tőlünk? De úgy gondolom, hogy megéri, mert a mélyebb igazságokkal való foglalkozást nem lehet eléggé korán elkezdeni. És tudom, hogy a piciknek a mese egyetemes szimbólum-nyelve a legjobb, és talán a leghatékonyabb is, de vannak olyan helyzetek, amelyekben intuitíven (és a gyerekek ezt nagyon tudják művelni) sokkal többet érthetnek, mint amit mi gondolnánk.

Így hát bátorság! Ha valami olyasmivel találkozunk, ami mély, szép, megérint,legyen bár szavak, képek, hangok nyelvén, ha jó, át tudjuk adni gyermekünknek. Ha nem érti, akkor is befogadja. De ha nem kap olyat, ami jó, ami bennünket inspirálóan foglalkoztat, akkor később milyen magokból fog táplálkozni? Ezekkel a gondolat-magokkal a kis testben növekvő, csírázó lélek nagy segítségére lehetünk.

Jó lemaradást!

Gergő biciklizett én pedig esti kikapcsolódásként futottam mellette. Ő belehúzott, s utánam kiabált: - Jó lemaradást!!!! Erre első reakcióm az volt, hogy megsértődtem, de aztán elgondolkodtam a dolgon. Jó lemaradást, azaz diadalmasan érzékelteti, hogy a versenyben ő győzött, hogy gyorsabb biciklivel, mint én futva. Ezt meg is értettem, hogy az embernek néha kell a győzelem érzése. No de valóban a másikat kell legyőzni, vagy esetleg magunkat? A másik ember legyőzésével nem az ember saját magát akarja felemelni? De mindeközben sértünk, bántunk - a legyőzöttet megalázzuk, lekicsinyelljük tudását.
Ekkor megfordult bennem az egész, és azt mondtam a következő bántó "Jó lemaradást!"-nál: - Kérlek, ne mondd ezt, inkább azt mondd helyette, hogy jó futást, vagy jó utolérést. Ez sokkal jobban ösztönöz, míg a "jó lemaradást!" anyának nehezebbé teszi a futást.

Nem kiáltotta többször.

A butuska vízen úszó bot

Gergő játszani szokott a fürdőkádban, én kint teszek veszek addig. Egyszer csak hallom, hogy azt mondogatja -Te buduska bot, miért nem maradsz fenn a víz színén? Közbevetem neki: Gergő, a bot nem tud butuska lenni, hiszen egy természeti törvényt követ... Ha levegő van benne (üreges bot volt) nem süllyed el, ha belefolyik a víz lesüllyed. Számára a bot lebegtetés még nem ismert törvényeken alapult. És mennyi ilyen van, amit erőltetünk,véleményt formálunk róla, "lebutuskázzuk" mert még nem ismerjük a törvényét. De ha megismerjük a mozgatórugóit, láthatóvá, érzékelhetővé válik, úgy érezhetjük, hogy bepillantottunk valami különleges titokba...

Anya, játsszunk olyat, hogy megszületek!

Este, fürdés után egy jó nagy lepedőbe burkolom kisfiamat. Néhanapján ő felkiált: - Anya játsszunk olyat, hogy megszületek! És akkor betakarom a fejét, és úgy tesz, mint aki épp most bújik ki a napvilágra, fúrja magát, kiles az egyik szemével, a másikkal. Én pedig azt mondom: -Jaj, de szép ez a kisbaba, mindjárt megszületik! És aztán kimerészkedik, és van, hogy cica születik, van, hogy kutya, van hogy kisbaba. És aztán odabújik hozzám. Amikor megöleljük egymást, úgy ölelem, mint amikor valóban megszületett.
Megerősítjük egymásban a szeretetet. Hogy jó, hogy vagyunk egymásnak.

Kellenek ezek a megerősítések - az emberek között...

A legrövidebb út pedig a természet útja

"Járj mindig a legrövidebb úton. A legrövidebb út pedig a természet útja. Minden szavunk és tettünk legyen ezért teljesen romlatlan."
/Marcus Aurelius/
A sok gondolat néha túlzásnak, okoskodásnak tűnik.
De ez az eszközünk van, hogy megkülönböztessük alacsonyabb rendű ösztöneinket intuciónktól, a lehúzó érzéseket, gondolatokat a bennünket felemelőktől.
A logika néha ezeken is kifog.
A természet ezért nagy példa. Egyszerű, igaz, és mindig emelkedett, mindig ott lehet találni benne Istent.

Waldorfos imádság

Fejemtől a talpamig Isten képe vagyok.
Szívemtől a kezemig érzem lehelletét.
Amikor szóra nyitom a számat, az Ő akaratát követem.
Amikor megpillantom Istent, kőben, fában, állatban és virágban,
anyámban, apámban és minden kedves emberben,
nem félek semmitől, csak örülök mindennek, ami körülvesz.

Sasnak születtél

Egy azték újszülött fülébe ezt súgták: „sasnak születtél, jaguárnak, (…) ez a te fészked, de nem az otthonod”.
Másképp gondolkodtak az emberről. A Lelke számított, mely életről életre vándorol, újabb és újabb tapasztalatokat szerezve, hogy a fejlődés útját járja. A testet hordozónak, eszköznek gondolták (ahogy sok más ókori civilizációban is), azaz a fészeknek. Az ember valódi otthona egy másik, láthatatlan dimenzió a felfogásukban. Az a "hely" amelyben a valódi változások, átlényegülések zajlanak. Biztosan mindenki érezte már, hogy valamit belül megtapasztalt, átérzett és emiatt megváltoztak a szavai, mozdulatai is. (Bár ezt esetleg csak utólag vette észre.) Ez is a "láthatatlanban" történt változások egyik fülöncsípése lehet.

Ha így próbálunk gondolkodni, miben fog ez látszani, milyen gondolkodási sémákkal ütközik, milyen szokások állnak ennek a gondolkodásnak az útjába? Vagy: a pozitív oldaláról megfogalmazva: mit jelentene ezek alapján nevelni, nevelődni, cselekedni?

Természetesen ezek ideák lesznek, az életünk sokkal bonyolultabb, és szinte minden pillanatban állandó döntéseket kell hoznunk, amik gyorsaságuk miatt nehezítik a jó döntéseket. De néha-néha talán jó megállni kicsit, és elgondolkozni, őszintén "visszanézni" magunkat, kívülről szemlélve.

• az okokat, rejtettebb, láthatatlan indítóokokat fogjuk keresni, nem ragadunk le annál, hogy már megint rosszaságot csinált, vagy megint ugyanúgy reagált a kisgyerek (és mi is :) )
• nem fogunk a fájdalmaknak pl. túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítani. Pl. Átérezzük, hogy fájt a gyermekünknek valami, de utána megyünk tovább, nem foglalkozunk túlzottan a fájdalmak "megélésével", az abba való "belesüllyedéssel"
• Aki tudja, hogy halhatatlan a lelke, abban kevesebb lesz a félelem. A haláltól való félelem az egyik nagy félelme az embernek, ezek a kis halálokhoz (elválások, sikertelenségek, sikerek elmúlása) is kapcsolódnak. És a másik oldala az ismeretlenbe való behatolás képessége.
• ha nem "rendezkedünk be" úgy, mintha az otthonunk lenne ez az életünk, talán kevésbé fáj a dolgok elvesztésének tudata. A túlzott ragaszkodást gyerekeknél saját példánkkal illetve azzal csökkenthetjük, ha minél kevesebbet találkozik a fogyasztói társadalom lehengerlő vágyteremető erejével. Másik lehetőség, hogy olyasmire keltjük fel az érdeklődését, olyasmihez ragasztjuk a figyelmét, ami valóban értelmes, értékes.
• az egymás iránti tiszteletre nevelés is más színben mutatkozik meg. Ha minden ember hasonlóan Halhatatlan Lélekkel rendelkezik, szegről végről mindenki mindenkihez hasonlít, egy tőről fakad, csak a személyes jellemzői lesznek különbözőek, de abban minden ember hasonlít, hogy a fejlődés útját járja. Sőt a szenvedésünkben is közösek vagyunk.
• A fejlődő lelket látni a kisgyerekekben, mindig "üdítő", mert nagyon gyorsan tanulnak, nagyon gyorsan képesek változni, és nagyon lehet érzelmeiket, gondolataikat a mélység, a szimbólumok rejtett világa, a "Napos oldal" felé terelni.

Csak néhány ötlet...

Mit is dicsérünk?

Egy pszichológiai kutatásban olvastam hogy amikor a gyerekek tevékenységét úgy dicsérjük, hogy csak a produktumot tesszük szóvá, vagy szokásunkká tesszük, és a "nagyon okos vagy gyermekem"-mel reagálunk, valójában nem késztetjük a gyerekeket a fejlődésre. Épp, hogy a látszólagos okosságra, ügyességre ösztönözzük ezzel. És nem is inspiráljuk, hogy bátran szálljon szembe a nehézségekkel. Mert ami nehéz, "azt nem biztos, hogy meg fogom tudni oldani..."
És így egy ártalmatlannak tűnő szülői viszonyulásból önbizalomhiány születik a gyermekben.
A megoldás az erőfeszítések kiemelésében, dicséretében rejlik.
(részletesen itt: http://www.okosbaba.hu/erzelmi-fejlodes/sikeres-gyerek/197-nem-mindegy-hogy-dicsersz)
Erő-feszítés: azaz van egy képesség, amit még nem biztos, hogy birtokol az, aki nekilát a feladatnak. De az ereje megfeszítésével születik benne az erő, erősebb lesz ennek a tettnek a megtételével.
Az eredmény megmutathatja, hogy hol tartunk, de valójában a hozzá vezető út erőfeszítéseit, a benne rejlő tanulnivalókat az tudhatja, aki megtette azokat. És aki már átélte ezt a folyamatot (és mindannyian átéltük már) az fogja tudni értékelni a másik emberben, gyermekében is ezt a képességet: a nehézségekkel megküzdő lelkierőt.

Miért nem értékeljük manapság a küzdelmet a neki megillető méltó helyen az emberi értékek között? Sok válasz lehet, ebből talán egy, hogy a kényelembe zuhantunk, mert vannak gépeink, amik elvégzik helyettünk a java munkát.

De hiszen csak az ember lehet képes a tárgyakat, az alkotásokat (és ezek lehetnek több, mint anyagiak) "életre kelteni". Az ember tud olyan energiát adni gondoskodásával, amit érezni lehet a művön. Amikor sikerül beleadunk apait-anyait, azt látni lehet. S nem ez lenne az élet egyik fontos értéke? Hogy beleadjunk apait-anyait, bele tudjuk adni magunkat, legjobb részünket, s közben lelkünk növekedhedjen?

Az út ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb, mint a cél. Mert mi más az ember élete? Mint egy út. Nem mindenki lehet az emberek közül a nagy népszerűségnek örvendő néhány kiválasztott, vagy nem mindenki talál fel világot megváltó dolgokat. Maga az út viszont mindenkinél közös, és kérdés, hogy hogyan megyünk rajta végig. Boldogok leszünk már közben is, bele tudunk adni apait-anyait, vagy csupán a kiváló (ám nem olyan gyakori) eredmények "rabságában" tengődünk. Azaz, ha jól mennek a dolgok repesünk az örömtől, ha pedig nem, akkor megtelepszik lelkünkön a szomorúság, a depresszió. Vagy tudunk annak is örülni, hogy léphetünk. És amíg tart az út, szembe találhatjuk magunkat valami széppel, jóval, ami pozitív érzéseket és gondolatokat ébreszt. Vagy érdekes dolgokkal kerülünk kapcsolatba, olyasmikkel, amelyek ébresztenek, elgondolkodtatnak, vagy éppen a csúnyával és rosszal, a hiányokkal, amik megindítóak és egyben arra ösztönöznek, hogy megkeressük a hiányokat betöltő fényt, a forrást.
Csupán látszódni vagy valóban lépni szeretnénk?
Azt adjuk tovább a gyerekeknek, amit mi meg tudunk tenni...
Ha az erőfeszítéseket és az "úton lenni" örmeit dicsérjük, ha gyermekünk valódi lépéseit emeljük ki, talán hosszú távon is hasznos lelki viszonyulást plántálunk beléjük: ösztönözzük őket, hogy sose adják fel az álmaikat, a céljaikat.

Tapasztalatok egy-egy élethelyzetemben (Régebbi levél-részletek):

- Amikor született a kisfiam, a nagy érzelmi hullámok megéléséből az volt a tapasztalat, hogy ez, hogy ilyen durván/hisztisen stb is tudok viselkedni, hogy így tud egy élethelyzet „dobálni”, segíthet mások mélyebb megértésében. Ezek után már pl. nem olyan könnyen ítélkezem, ha meglátok bárkit gyerekkel a kezében ingerültnek, „csúnyán” viselkedni. Mert tudom, milyen nehéz ez az időszak, milyen nehéz az állandó felelősség, az állandó szolgálatkészség. És tudom, milyen nehéz esetleg ebben is megtalálni a szépséget. Mert ezek mélypontok, de eközben meg is erősítenek. S az a szép, és a természet egy nagy ajándéka is egyben, hogy a születéskor van ez a nagy mélypont, a felelősség megérzésével egy másik lény életéről, „az életem már ezentúl más lesz, mint volt”-tal. De utána fokozatosan hozzá tud szokni az ember az egyre nagyobb felelősséghez. Pl amikor még csak feküdni tud a baba, nem kell úgy figyelni rá, mint amikor már mindenre Egyebek... fel akar mászni, és amikor pedig már az életről lesznek kérdései, az sem mindegy, akkor mit válaszolunk neki. Tehát ez egy folyamat, egy állandó tanulás a gyermek-kíváncsiság indukálta fejlődés - a szülő életében is.
- Talán erős szó, de bizonyos értelemben "ki kell szakítani" a gyerkőceinket ebből az egyre eldurvuló világból, közegből, hogy azt tartsák jónak, és igaznak, amit mi is, és hogy erre vágyjanak, ez legyen fontos nekik, mégpedig úgy, más alternetívát adunka kezükbe: lehetőséget teremtünk, hogy megszeressék a tudást, a tanulást, a munkát! a változást, az együttműködést, és az erényeket: a bátorságot, kreativitást, nemes lelkűséget stb. Mert ha megszeretik, és úgy élnek velünk, hogy érzik, hogy ez jó, hogy ez teljessé teszi az életünket, akkor ők is ezt az életet fogják akarni, nem azt, amit a mostani középkori helyzet diktál.
- Anyaként is meg kell újulni. Mert a csöppség nő, változik, egyre több mindent tud,különböző dolgokat tanul meg és az is változik, ami előtte áll, amit meg szeretne tanulni. A szülőnek is felkészültté kell válnia, és van, hogy új "ismereteket", tapasztalatokat, meglátásokat, megértéseket kell gyűjtenie, hogy egy-egy helyzeten, kérdésen túl tudjon és tudjanak a gyermekkel együtt is lépni. Ezért ez hatalmas iskola, azaz önuralmat, önirányítást követel meg a szülőtől. Nem szabad megrekedni, szokásokká tenni érzéseket, gondolatokat, reakciókat. Ez válhat a szülő-gyermek között az őszintétlenség, és megnemértés alapjává. Az egyik még itt tart, a másik pedig már többet tudna, ha hagynák... Tanulók és tanítók is vagyunk egyben.
- Amire szívből kell törekedni, hogy megmaradjon az őszinte kapcsolat a gyermekünkkel. Az, hogy bármikor el tudja mondani, ha valami bántja. Főleg az értelmi korszaktól fogva fontos a szó, de az elején a testközel és a szeretetteli légkör alapozza ezt meg. Mondd el, nem baj, ha rosszat tettél. Ha tudom miről van szó pontosan, meg tudjuk beszélni, mi nem volt ebben helyes, s megnézhetjük a megoldási lehetőségeket is!
- Amit én is nagyon nehezen viselek, hogy állandóan fegyelmezni kell... Úgy érzem, az nem én vagyok, nem tudok sokszor azonosulni, s a végén már kitör belőlem olyan formában, ami egyáltalán nem szép.... Talán ezt is lehet valahogyan fejleszteni. Nekem az igazságosság ideája segített, Platón elgondolásai: nagyon leegyszerűsítve, hogy egy Államban akkor uralkodik az igazságosság, ha olyanok uralkodnak, akik a legbölcsebbek, s ezt egy emberen belül is nézhetjük: azaz az emberben lévő legbölcsebbnek kell uralkodni (nevezhetjük Szellemi résznek)A másik az egyiptomi fáraó képe: korbács és pásztorbot van a kezében, az egyik a szigor, a másik a vonzás, megbecsülés jelképe. Mindkettő a szeretet megnyilvánulása. Az fontos, hogy szükség van a gyermeknek a korlátokra. Ez nem azt jelenti számára, hogy gúsba kötjük. A személyiség minden részének megvannak az igényei, de az Szellemi rész égisze alatt van létjogosultságuk. A kisgyerek olyan, mint egy kisállat nagyon sarkítva. Vannak benne vágyak ösztönök, mit akar elérni kis énjének. A tanítója, az anya, apa, aki a korlátot adja, ő adja az iránymutatást. Kvázi a még szunnyadó Szellem hangja - most kívülről. Az szellemi rész nem azért korlátoz, mert sajátmagának akar valamit. A vágy, félelem annál inkább magának akar sokmindent. A szellemi rész azért ad és jelent keretet, korlátot, mert az ember fejlődését kell, hogy szolgálja. Nem öncélú. De ez sokszor fájdalmas. Az egyik résznek fáj ( a személyiségnek, az ösztönöknek, vágyaknak), de a Lélek dalol, mert fejlődés ment végbe: teret kapott valami ami több, mint a túlélés. Ez az elve. Gyakorlatilag minden helyzet mást kíván. Ha a szülő a helyzetek elején nem tud nemet mondani, de te tudja, hogy veszélyes, több megoldás is lehetséges: (amit én alkalmaztam, ill. ehhez a kis lelket is látni kell, hogy neki mire van szüksége). Az egyik, hogy véghez viheti a veszélyes dolgot is, és tapasztalatot szerezhet akár fájót is- a kellő mértékben. A szerepünk ebben, hogy a fájdalmat megpróbáljuk csökkenteni, amennyire lehet, vígasztalunk, magyarázzuk az okokat, mert nagyon értik. Természetesen nem az én megmondtam... hangsúlyban, hanem szépen nyugodtan. A másik, hogy a helyzet közben van az elválás, akkor talán újra a folyamatos magyarázat segíthet, hogy láttatjuk a következményeket, amiket ha tovább csinálja élhetne át. Nálunk volt olyan is, amikor Gergő maga fogalmazta meg, hogy ezt akkor azért nem szabad csinálni, mert... és mondta azt, amit következményt ő látott belőle. Ez természetesen egy hosszú folyamat. Úgy is lehet engedni, hogy vannak benne határok, amiket előre letisztázunk. Pl a mosogatóban szabad pancsolni az edényekkel, de mellé nem mehet a víz, illetve a csapot nem folyatjuk közben, hanem bedugjuk a lefolyót a dugóval. Ezt engedem, s ha valamelyik szabályt nem tartja be, akkor közös rendberakás következett: ő is kap felmosórongyot, vagy kis szidással éreztetve, hogy ez anyának most plusz munka lett. Ami még fontos, ha jól csinálja, betartja a korlátokat, azt viszont nagyon megdícsérni, folyamatosan.

Igaz Élet

"Ha valaki olyan életet él, amely mindenki számára fejlődést hoz, és ez a fejlődés állandó, nem hal meg vele, az ilyen ember életét igaz életnek nevezhetjük."
Florence Nightingale

A harmónia elérése

„A harmónia az egyensúly egyik jellemzője, és egy evolúciós terv ritmusán belül a viszonylagos egyensúly a nyilvánvaló küzdelmen és a harc látszólagos igazságtalanságán túl teljesedik be.”

Jorge Anghel Livraga Rizzi

Az olyan nagyon vágyott harmónia megértéséhez kaptam egy kis segítséget. Harmónia, ami harcunkból születik.

Az ember evolúciójában: tudotosodásában, tanulásában, fejlődésében természetes ritmusok vannak. Hullámhegyek, hullámvölgyek. A velünk történt, bennünk zajló események nem egy lineáris utat mutatnak. Lehet, hogy ma nagyon rájövünk valamire, és úgy érezzük: Ezt már tudom!!! És aztán másnap valami nehézség éri az embert, és kiderül, hogy nem, nem tudta. Igazából még nem tudtam, "csak" fellelkesedtem, a lelkesedés lábujjhegyén megérintettem valamit, valamit, ami több volt nálam... és mégsem. Én voltam... és még nem én.

Megláttam azt az embert, akivé válhatok. Ha felhasítom a követ, ami legbensőbb lényegemet veszi körül, mint egy tojást a héja. Ez a belső lény könnyű, szabad és teljes, nincsnek hiányosságai, mint egy fehér virágszirom: szelíd, finom és mégis a maga nemében erős. Az Élet teszi azzá: élteti, átjárja, beborítja, sugárzóvá varázsolja. A kő viszont durva, kemény. Neki kell feszülni, vésővel kalapáccsal, vagy puszta kézzel, amivel csak tudok.

Kaptam egy "viszonylagos egyensúlyt", egy pillanatot a jövőből. Ez hajtóerő. Annak szolgálatára adatott, hogy a küzdelmet tovább folytassam a belső lény kiszabadítására. Egy pillanat, de fontos, kiemelkedő pillanat.

Mert a harc során találkozunk olyan emberekkel, helyzetekkel, amik megaláznak, dühítenek, gyűlöletet ébresztenek, vagy épp túl közönyössé tesznek. Élünk, szeretünk, gyűlölünk, hárítunk, menekülünk vagy kirobbanunk és mindent felégetünk magunk körül a világban.

De valóban ezt akarják ezek a helyzetek, hogy megalázottá, dühödté, gyűlölködővé, közönyössé, gyávává váljon az ember?

Vagy ezek a Sors, Isten vagy saját bebörtönzött Lelkünk próbái, s csupán látszólagos igazságtalanságok ebben a harcban? S olyan erőket akarnak előhívni, ami a lelkünket borító sziklaszilárd kő lefejtéséhez szükséges?

Mert a gyűlölet újabb réteg a Lelket borító kőtömbön. A közöny sár, ami majdan rákövesül a burokra. Gyávaságunk, félelmeink a sötét börtön homályában vacogó árnyak. De Lelkünk fényért kiált!

Fényért. A résekből beáradó fényért, melyet kalapácsütéseinkkel hasítunk. Kitartó, kisebb-nagyobb ütéseinkkel: egy mosolyunkkal, egy jól befejezett tettel, a gyűlöletünket felülmúló megértéssel, egy odafordulásunkkal a közöny hidegsége helyett, vagy belső békénk felidézésével egy nehézség közepette.

Hullámhegyek-hullámvölgyek között lelt egyensúlyunk: harcaink hajtóereje és egyben eredménye, gyümölcse.

A gyermekszelidítés

Egy este nagyon nagy nyüzsgés, rengeteg "munka" után egy ismerős kisfiúval, az ő anyukájával, papájával és gyermekemmel autóztunk hazafelé. A kisfiú 3 éves, de a déli alvást kihagyta: annyi minden érdekes volt aznap! Így estére jól elfáradt, s a megpihenés helyett inkább felpörgött: kiabált, ami addig nem zavart annyira bennünket, míg az autóba, összezárt térbe nem kerültünk.

Ő itt is folytatta a kiabálást, kántálást, s a fáradt felnőtt fejeket (gondolom a sajátját is) hasogatta a lárma. De ő nem hagyta abba a hangoskodást. Figyelmen kívül hagyott finom és durva kérést egyaránt, amivel a felnőttek próbálkoztak.

S ekkor édesanyja ezt kérte tőlem:

- Énekeljünk valamit!

- Jó, rendben, énekeljünk! Mit?

És rövid gondolkodás után elkezdtünk egy szép nyugodt, finom dalt.

A kisfiú pedig, mintha varázsdal lett volna - egy pillanat alatt abbahagyta a kiabálást, rosszalkodást, odafigyelt, hallgatta. Aztán kérte, hogy énekeljünk még. Énekeltünk.

Közben a fiúk egy zsinórt kifeszítenek az autó fogantyúkhoz, így már pendülhetett is a kíséret!

Szép volt, olyan igaz volt.

Megerősített a zene hatalmáról.

Gyökerek és szárnyak

"A legtöbb, amit gyermekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak."

Johann Wolfgang Goethe

Wass Albert idézet

"Olyan jó néha angyalt lesni, s angyalt lesve a csillagok közt Isten szekerét megkeresni. Ünneplőben elébe menni, mesék tavában megferedni s a mesék tavában elmerülve ezt a világot szebbé tenni."

Wass Albert

Haiku

Harc és fény: a tűz
Újra s újra születik.
Megújul a szív.
SÉ

Különös dolog a lélek, és az emberi lélek csendje

"Ne keserdjünk el, ha szavunk bárkinél is süket fülekre talál. Különös dolog a lélek, és az emberi lélek csendje. Sokszor esztendők is eltelhetnek, míg az elvetett mag megfogan benne."
Tendzin Gjaco

Kicsi fiam biciklizni tanul

Új biciklink lett, oldalkerék nélkül.
Hátul bent a bot, ahogy az én apukám is tanította annak idején.
Kisfiam kiabál: - Anya én nem tudom, nem tudom!
Erre én: - Ne azt hajtogasd, hogy nem tudod! Gyerünk gyorsabban, egyre gyorsabban, hadd lássam megfuttatod-e anyát!
Megfuttatott.
Ma együtt mentünk oviba. Ketten két biciklivel. :)

Pontosság, türelem

Gergővel minden reggel pörgetünk egy erényt. Nekünk egy zsebben hordható változat van, de az interneten is megtalálható:
http://www.erenykerek.hu/

Pörgetünk egy erényt, és hozzá egy idézetet is kapunk. Ezt megpróbálom az ő nyelvére lefordítani, és indulhat a nap.
Egyik alkalommal a pontosságot pörgettük. Délután Gergő boldogan újságolja: - anya rendet raktam az asztalomon!!!
És valóban katonás sorakozót láttam a papírokból, ceruzákból az asztalán.
- De jó, mondtam - épp a pontosságot pörgetted reggel!
- Igen, mondta, és képzeld, az oviban is szép rendet raktunk!
:)

Egy másik nap, mondom Gergőnek, hogy légyszíves legyél türelmes, várd meg míg befejezem a főzést, és utána mondhatod, amit szeretnél.
- De anya, ma nem is a türelmet húztam!
- Akkor már nem is kell ma gyakorolnod?!
Éles az elméje, gondoltam, s majd erre még visszatérünk.
Érdekes, hogy valóban ez egy logikailag helyes következtetés. Csak erkülcsileg nem állja meg a helyét.

Az érzéseknek a fákhoz hasonlóaknak kellene lenniük

"Az érzéseknek a fákhoz hasonlóaknak kellene lenniük: függőlegesen felemelkedve
megnyílni az ég felé, számtalan kézben kinyílni, melyek olyanok, mint a
fák ága, amiken megtelepednek a madarak, énekelnek és fészket építenek,
egy új tavaszt ígérve ezzel. Ez a megvalósítás ötödik útja: mindazon a magas
érzésen keresztül, amit egy műtárgy szemlélése közben, vagy egy szeretett személyt meglátva érzünk. Ehhez magasan kell tartani a lelket és az érzelmeket,
s nemcsak az alsóbb, hanem a magasabb dolgok iránt is kell táplálnunk érzéseket.
Minden fának szüksége van gyökerekre, de a gyökerek mégis a függőleges
törzsért és ágakért élnek. Mire lenne jó egy fa, aminek nem lenne függőleges
törzse, ágai, madarai, gyümölcsei és virágai? Nem lenne több, mint egy darab
anyag a föld alatt. Számunkra fárasztó, hogy csak valami anyagi dolog maradjunk
a föld alatt. Újra magas érzésekre vágyunk. Azt akarjuk, hogy újra olyan
érzelmek hajtsanak minket, mint a barátság, szeretet, hősiesség és lojalitás.
Igazi érzelmeket akarunk, a szó platóni értelmében, amelyek képesek mindentodaadni, anélkül, hogy valamit követelnének." JAL
Elgondolkodtató, hogy a gyerekeknek 7 éves korukig nem fejlődnek ki az idegpályák, idegi kapcsolatok a homloklebennyel. Ez azt jelenti, hogy a tudatosság központja (a homloklebeny) 7 éves korig „alszik”. A 7. év mindenképpen fordulópont egy kisgyermek életében. De mi van akkor előtte jelen?
Az érzelmi működés annál inkább élénk. A gyerekek, mint a "szivacs", úgy gyűjtik be a környezetükben "található" értelmi, érzelmi, energetikai "formákat".
Mit tehetünk? A fent említett magasabb rendű érzelmekkel és gondolatokkal ha körülvesszük őket, talán tisztább az, amivel felnőttként, a tudatosodás útján indulhatnak.
Tudom, nehéz, főleg ebben a rohanásban.
De a minőség legyőzi a mennyiséget. A kiemelkedő érzelmek, gondolatok kiállják az idő próbáját és ha megérintenek, akár évek múlva is felidéződnek. Míg a mindennapi érzések, gondolatok olyanok, mint ősszel a levelek: megsárgulnak, lehullanak és visszaadják erejüket a természet körforgásának.