"Alapjában véve minden mű csekély, ha a végtelent nézzük; az számít, amit magunkból: szeretetünkből, jóindulatunkból beleviszünk."
Brunszvik Teréz


2012. július 24., kedd

Indiántáborban jártunk (július 12-15.)


Kezdéskor összegyűltünk, nem is akárhogyan: körben. Egy nagy dob állt középen. A dob köré a szorgos gyerek- és felnőttkezek keletre sárga, nyugatra piros, északra fehér, délre pedig kék virágokat, gyümölcsöket rakosgattak. Köszöntöttük a 4 égtájat, az Eget és a Földet. Indián hagyomány alapján, a megfelelő irányba fordulva, eredeti nyelven egyik testvérünk mondta a köszöntést. Mi, indiánok, mindegyik sor végén hozzásimítottuk dallamosan: „áhéj áhéj a héjja, és aho aho a hooo”
Köszöntöttük a hely szellemeit (éltető erejét), és kértük, hogy fogadjanak el bennünket itt, erre a néhány napra. Azt hiszem elfogadtak.
Egy piros fejpántként felköthető szalagot is kaptunk, minden megérkezett indián: kicsik és nagyok. Hiába érkeztünk különböző irányokból, távol egymástól lévő otthonainkból, egy közös család lettünk, legalábbis erre a néhány napra. A gyerekek is szívesen viselték, reggelente buzgón illesztették a hajukba.

A köszöntés után nekiindultunk az erdőnek, hogy Sas testvérünk nyomdokán haladva ráleljünk arra az állatra, aki vigyázni fog ránk a tábor ideje alatt. Ehhez a szavainkat elcsitítottuk, és hallgattuk a természet hangjait. Miután keresztülértünk a bozótoson, egy tisztáson különös, beszélő állatokra bukkantunk. Vonítás, sziszegés, huhogás töltötte be a teret. Mindenütt megálltunk figyeltünk. Lelki szemünkkel kutattuk az állatok valódi természetét, hogy vonzanak-e bennünket. Volt, aki képzeletében talált rá segítő totemállatára, s volt, aki a „beszélő” állatok körül gyülekezett. A totemállatokat egy kis bőramulettbe varázsoltuk (rajzoltuk), így őriztük a tábor végéig, sőt a mai napig is velünk lehet…

Kicsiknek (3-4) éveseknek az egyik lelkes szervező kerekített egy dalos foglalkozást, ölben ringatós, tenyércirógatós mondókákból. A végén egy nagy takaróba tettünk babzsákokat, akarom mondani gombócokat: Gyúrom a gombócot, gyúrom és keverem, forró vízbe beteszem! És már lengettük is a takarót, hogy Kiugrott a gombóc a fazékból, utána a molnár fazekastól… És mindet kiugrasztottuk!

A délutáni sziesztában, ahogy a többi napon is ki-ki megtalálhatta a pihenés módjait: ágyban durmolás, olvasás, vagy meseolvasás a gyerekeknek, beszélgetés egy kedves rég nem látott ismerőssel/baráttal, hogy az otthoni dolgokat egy más nézőpontból átgondolhassuk. Nagyobb fiúk szabadidejükben a ház melletti kis patakot szabadították meg a piszoktól, és teret adtak, hogy a víz szabadon folyjon…

Néhány gyermek egy felnőtt segítő kíséretében kalandra indult. A patak mentén haladtak, néhol négykézláb a bokrokkal sűrűn benőtt parton, néhol résnyire szűkült patakmeder felett ugorták át a „szakadékot”.

Késő délután nyomkövetésre hívott Sas testvérünk és már nyargaltunk is a dombokra fel, ahol nem csak a bokrok alatt tanyázó állatok fekvőhelyére és nyúlbogyó-nyomokra leltünk, de a zöldek kékek csodálatos összhangjára: a Kékes csúcsa tárult a szemünk elé. Ezeken a helyeken valóban megtörténhet, hogy eggyé válunk mi és a természet, a természet és mi… A dombtetőn le is feküdtünk a fűbe, hogy lássuk, mit látnánk, ha hangyák volnánk. Néztük az eget, hallgattunk a tücsköket. S aki bátor volt, az egyik játékos kedvű felnőttünkkel legöröghetett oldalán- hasán-hátán a domboldalon

A tábortüzet lelkes fiúcsapat rakta meg. A tűz összegyűjtött bennünket, egy lányka furulyája is előkerült, s zenghetett. Mindenki választhatott ütős-hangszert, s kívánság-dalokat fűztünk egymásba, míg Bagoly-asszony újabb ceremóniát nem hirdetett.
Amelyik gyermek tudott mondani olyan hőstettet, amit aznap véghezvitt, kaphatott egy tollat.
A toll az indiánok fejdíszére is emiatt kerülhetett: egy-egy nemes tettüket őrizte. Így hát minél több volt valaki fejékén a toll, az az indián annál tapasztaltabb hős volt.
Szerencsére mindenki tarsolyában volt egy-két jótett, de ez az esti ünnepség inspirált is bennünket, hogy másnap keressük az alkalmat a hasznos tettekre.
Egyszer csak az erdő mélyéről Csalcsivitlikue, a folyók istennője szólott hozzánk. Azt kérte, hogy a táborhely végében lakó kisbékákat és a többi állatot többet ne fogjuk ki, mert elfáradtak, szeretnének nyugodtan pihenni. Ennek előzményeként mesélném, hogy érkezésünkkor a gyerekek nagy része ennél a kis tavacskánál ácsorgott-bácsorgott, ugrándozott, téblábolt, mert találtak benne ebihalat, kisbékát, nagybékát, sőt piócát és vízi skorpiót is. S egy edényben gyűjtögették majd időnként visszaengedték a vízbe őket. Csupán kíváncsiságból. Hát erre kaptuk Csalcsivitlikue kérését.
Úgy történt ez, ahogyan a természet törvényei diktálták: amikor egy folyamat, lény nagyon elburjánzik, átlépi a határait, s olyanná válik, ami már árt más élőlénynek, azt a természet erői megakadályozzák, ha tudják „kéréssel”, s ha kell rombolással.
A gyerekek elfogadták és megértették a kérést. Másnap már az számított hőstettnek, hogy valaki (akiben pedig nagyon buzogott a vágy, hogy halásszon) nem fogdosta ki a kisbékákat…

Tlalok az esőisten helyeselt, s az indián esti mesét már a közös társalgószobában hallgattuk meg egy lelkes mesemondó-anyukától.

Másnap délelőtt folytatódott az alkotás: totemünket bőr csuklófogóra, agyagba mintázhattuk, vagy akár gyöngybe is szőhettük.
Délután egy csodálatos vízeséshez indultunk a közeli erdőbe. Apraja-nagyja becsülettel végigjárta. Az Ilona vízesés az országban a legmagasabbról aláhulló vízesés. A víz két szikla között fordul alá a mélybe. Cseppjei éltetnek, s fent, az az egy pont, ahonnan lezúdul a zuhatag, sugárban szétágazik, s egy felfelé mutató háromszöget hoz létre. Az éltető víz nyomán mohák s egyéb zöld növények kapaszkodnak a sziklába, s kirajzolják a víz útját. Így a vízesés, mint egy kapu áll előttünk, talán a föld Szellemeihez vagy a tündérekhez lehet rajta átkelni, aki tud…
A vízeséshez vezető út elején kis kerekes kútból vasas vizet húztunk, érdekes savanykás íze jellegzetes. A kis üvegünkben, - amit megtöltöttünk, hogy kísérletet végezhessünk - a víz óráról órára zavarosabbá vált, és vas-oxid azaz rozsda ülepedett az aljára. De ezt már csak következő nap reggel láttuk jobban.
Mikor visszaértünk, egy kislány, mintha nem is ezen a napon lenne, s nem is lenne fáradt a hosszú útról mosolygott. Szemeiből napsugár-szeretet ragyogott.
Az esti ceremónián már bátrabban záporoztak a hőstettek, s valóban egy-egy tett igazán lemondást, a hétköznapiból kiemelkedést, nemeslelkűséget követelt elkövetőjétől. Zoé, aki fájós fejjel nem nyafogott, a békahalászok lemondtak a halászatról, odaadtam ezt megosztottam azt… hangoztak a szívbe írható szavak…

Eljött az utolsó nap, de még tartogatott tanulnivalót: a szállásadó bácsi mutatta meg a gyerekeknek, hogy milyen, s mire jó a katángkóró, a gilisztaűző varádics, a fekete nadálytő vagy az útilapu. Így ha valaki étvágytalan, annak katángkóróból, ha köhög: útilapúfű teáját adjuk, s ha fájlalja a lábát, fekete nadálytő levelet áztassunk pár órát, s azzal borogassuk.

Ezután a tábor Szellemeinek – köszönetképpen - egy bükk csemetét ültettünk a tábor egyik kis rétjére. Dobkíséretünk adta a ritmust, és egy kis versikével erősítettük meg a fácskát. Képzeletünkben együtt „lélegeztünk” vele, hogy ebben az évben kitartson, megtalálja a helyét, hogy aztán jövőre már a növekedésre fordíthassa erejét
A versike ez volt:
Érzem, hogy alattam a Föld szíve dobog,
Érzem, hogy felettem a Nap tüze lobog
Érzem, hogy körülölel a Levegő
S bennem a Víz életadó erő.
A tábort ugyanazzal a köszönő-köszöntő ünnepséggel zártuk, amivel nyitottuk: újra megalkottuk a kört, megköszöntük a segítő Szellemeknek a jelenlétét, és megköszöntük a szervezők erőfeszítéseit, szeretetét, s egymásnak is az együtt töltött időt.
Ma én is felvettem a piros fejpántot. Ezért írtam e sorokat, hogy újra ott járhassak, átélhessem az indián-érzést…

2012. július 9., hétfő

Yehudi Menuhin gondolata

"A csecsemő sírása új keletű önállóságát hirdeti, boldog köszöntés, bánatos búcsú egyszerre. Világra jöttünk után még hosszú ideig mélyen bennünk él az anya szívdobogása, belénk vésődött, akár az identitásunk. Hiányát érezzük, és pótolnunk kell más hangokkal, elsősorban a saját hangunkkal, mert a hang és ritmus kapcsolatteremtés. A zene az ember legősibb kifejezési formája, ősibb, mint a nyelv vagy... a képzőművészet; az emberi hangból született, és az égető szükségből, hogy kapcsolatba kerüljünk embertársainkkal. Tulajdonképpen a zene az ember, sokkal jellemzőbb rá a szavaknál, hiszen a szavak konkrét jelentést hordozó, elvont szimbólumok. A zene érzelmeink mélyebb rétegeire hat és arra kényszerít, hogy egész lényünkkel reagáljunk rá. A zene hidat ver a szellem és az érzékek világa között, büntetlen extázist vált ki, dogma nélküli hitet hordoz, magáról az emberről szól. "( Yehudi Menuhin )





2012. július 4., szerda

Idomítás nem= tanítás

Azt találtam mondani valakinek a gyermekemmel való közös biciklizésünkkel kapcsolatban, hogy a kisfiamat beidomítottuk, hogy tartsa be a szabályokat. Magam is elcsodálkoztam, hogy ez a szó jutott eszembe ennek a szabályrendszernek a megtanításáról.
És az is elgondolkodtatott, vajon tényleg így is gondolom, hogy "idomítom" a kisgyereket?

Mi a különbség az idomítás és a tanítás között.

Idomítani a kutyákat, állatokat szokás, azaz olyan lényeket, akik nem gondolkodnak, nincs bonyolult mentális tevékenyégük, öntudatuk.

Tanítani azt lehet, aki nemcsak megjegyez egy szabályt, de azt alkalmazza is, sőt rugalmasan alkalmazza!

És lehet, hogy itt is van egy nagy különbség: amit meg is lehet és kell tanítani a kisgyerekeknek és az állatoknak nem (ezzel nem akarom az állatok világával tiszteletlen lenni, a különbség a természetükből adódik). A gyerekek képesek arra, hogy ne csak utánozzák az általunk felvázolt előírásokat, hanem tanulják meg rugalmasan, minden egyes adott helyzetre alkalmazni.

Ez csak egy terület, amit muszáj elsajátítanunk a közlekedésben való balesetmentes részvétel miatt. De milyen sok olyan "ismeret" van, amivel ugyanígy vagyunk mi magunk, hát még a gyerekek tanításánál. Utánzásra késztetjük őket - mert alapvetően ezzel tanulnak meg mindent. De el kell jönnie egy pontnak, amikor gondolkodni is elkezdjük tanítani őket. Hogy ne fogadjanak el mindent, amit kapnak egy az egyben, hanem rágják meg, gondolkozzanak el rajta, alkalmazzák eddigi tudásukkal összevetve és -gyúrva a konkrét helyzetre.

Másrészről mint szülői magatartás, hozzáállás, gondolkodás is érdekes lehet: mi se fogadjuk be azonnal, amit bárki "kínál" nekünk, hanem döntsük el, hogy mit akarunk befogadni... Ez lesz a példa gondolati szinten, finomabb szinteken...

A gyerekekkel kapcsolatban pedig érdekes kérdés lehet, hogy hatalmi szavunkkal, azaz indokok nélkül kommunikálunk, vagy mennyire az önálló gondolkodást erősítjük: hagyjuk, hogy kérdezzen, tévedjen, kijavítsa a megfelelő tettre...

2012. július 3., kedd

Lélektűz

Mi Utat rejt: az fájdalom.
De gyökeret és Szárnyat ad
könnyekkel mosódik le
sok hasztalan gondolat.

Jólét vagy jól lét?
belső erőm forrong
kibuggyan a mélyből
parázslik, éget, de osztom

Így lesz ízes, zamatos
s belső tűzben érett
fájdalomból így lesz
lobogó láng, fényes.

Lelkesedés tüze
hívlak hát téged
parázsomat szítsd föl
hadd osztódjon véled!