Egyik este egy 100 kérdés 100 válasz kis tudományos füzetecskéből kérte Gergő az "esti mesét". A kérdés az volt: Lehet-e ólomból aranyat csinálni? Néhány mondatban leírja, hogy az alkimisták réges-régen írtak erről, de ma valójában nem tudunk.
Ekkor elővettem filozófiai tanulmányaim legjavát - mármint a fejemből - és mondtam hozzá még két mondatot. Valahogy így: Az alkimisták valójában az ember belső folyamataira értették ezt az átalakulást: hogy egyre inkább fejlődik, tanul az ember. Az arany ember akkor milyen lehet? Nagy csnd, gondolkodás, és én mondtam, inspiráció gyanánt: Ő a Bölcs. S milyen lehet az ólom ember?- kérdeztem most már kicsit határozottabban Gergőtől.
- Hát az emberben a gonosz!
- A gonosz hang? És mit mond?
Közben Gergő mondogatja, mintegy kántálva: - Tudtam, hogy a gonosz, tudtam, hogy a gonosz!
A kérdésre nem válaszolt, így próbáltam neki én megfogalmazni, hogy milyen gondolat "szólhat" neki esetleg odabent:
- Azt mondja, hogy nem tudod azt a valamit megcsinálni, amit építesz, vagy hogy te nem vagy jó?
- Ühüm...
- És ki szokott, melyik hang szokott győzni?
- Háát… Van, hogy a gonosz. De nem! Mindig a jónak kell győznie! Mindig a jó győz! Mindig a jó győz! – mondogatta inkább magának Gergő.
Valami fontosról beszélgettünk: az önmagunk megismerésének alapjairól. Van bennünk olyan hang, ami a „jót” mondja, amit ha követünk „jót” teszünk. És van a „rossz” hang. A kételyek, a szorongások, a visszahúzó erők hangjai.
Miért olyan fontos ez? Ha már e kettőt meg tudjuk a fejünkben szóló hangokból különböztetni, már nagy lépést tettünk. Nem egy nagy káosszal, beláthatatlan hangok, gondolatok kuszaságával azonosulunk. Lehet két hangból választani.
S hogy mindig a jó győz (ha nem is azonnal, de hosszú távon) az kétségen felül áll, ha szívünk legmélyére nézünk
