Ahol nem kellenek szavak

Van egy másik oldal. A kapuban egy Angyal vár, és vezet, kísér, megnyugtató. A járása hangtalan, csak finom suhogását érzékeled, ha van rá füled. 
Az Ég harmóniája dallamokban ölt testet. Nem kellenek szavak, csak a dal, ami áthat, a Jó biztonságát árasztja.
Az Angyal csak megmutatja az utat, a lépteink viszont rajtunk állnak, ám sosem vagyunk egyedül.
Spirális az út: középpontjában ott a Fény. A Megnevezhetetlen, Megfoghatatlan, a Mindenség eredete és végpontja.
A saját Utunkra, Feladatunkra találásunk tettinek alma-gyümölcse teremt kapcsolatot a Fénnyel. Ezt emlékeztetőül letesszük, magunknak. És aztán mások is látni fogják: kirajzolja az utat.
A spirál a nagy körökből vezet kicsikbe, s végül egy pontba. Labirintus annak, aki nem a Fényt keresi. De Úttá válik annak, aki figyeli az ívét, mozzanatait, tájait, és halad belső késztetését követve önmaga fény-központja felé.
Visszatérünk. Oda, ahol a Fényből merítve győzhetünk próbáinkban, Fény-lényegünk tudatában.
A spirál bejárásából marad a fenyő-illat. A fa egyenes, égig érő, égbe törő csúcsa emlékeztet, hol jártunk. Hogy vigyük utunk kincseiből a hétköznapiba. Hogy színezze, nemesítse, erősítse az apró, mindennapi tetteket.
Időről időre megnyílnak a kapuk. Át lehet jutni, hogy újrateremtsük a kapcsolatot. A Fény és Mi, akik magunk is fény-természetűek vagyunk. Ha nem lennénk mi is fényből, hogyan is gyúlhatna lángra a szívünk időről-időre?

(Waldorf csoport adventi kertecske ünnepéről)

Aranyfonál

Van egy aranyfonalam. 

Az égből nyúlik le. 

Olyan, mint az arany láncon függő kastély meséjében, csak ezen nincs kastély. Az égben ki tudja, ki tartja, ki fogja, hová van felakasztva. Néha a felhők, néha az égbolt távolba vesző kékje takarja. Eredete titkos és misztikus. De ott van, erős, és biztos. 

Ha szorongatott, nehéz a helyzet, ebbe belecsimpaszkodhatok, sőt fel is mászhatok rajta. Csak egy kicsit emelkedek magasabbra, s máris nem olyan rémisztő, elkeseredettségre okot adó minden. Kinyitja a világot az időben. A pillanatok csak görögnek. A jelen tavát a múlt folyói táplálják... De van, ami volt, most is van és lesz… Van, ami állandó. Valami, ami nem megfogható. Ehhez az aranyfonálhoz kapcsolódik titokzatosan. 

Néha vékonyka fonálnak tűnik, de mikor sikerül meglátni, - mert különben csak egy fénysugárnak nézném- boldogság lesz, már maga a tudat, hogy létezik. Néha csak egy kis szalag, az ajándékokra masnit kötni. Néha pedig vaskos zsinór, hogy elbírjon, ha nagyon kapálózok. 

Remény, ihlet, angyali, isteni segítők, szeretet, saját erőfeszítésünk tengelye….