Mit is adhatunk?

Ma elgondolkodtam a Gyönyörű zöld című film egyik jelenetén, miközben reggeli szokásos buszjáratunkkal igyekeztünk az iskolába kisfiammal, és én magamhoz húztam a kezét. A filmben egy földön kívüli szellemileg, testvériségben élő és intuitív képességeiket magasan művelő embercsoportból érkezik a Földre egy nő, hogy ébressze az itteni embereket. De semmilyen ételt, amihez a városban hozzá tud jutni, nem bír lenyelni, annyira mű számára. Így az energia nyerés más módját választja: bemegy a kórház csecsemőosztályára és ott egy kis csecsemőt a karjába vesz, és a testén altatja reggelig. Mint utóbb kiderül szegény kisded lázas beteg, de ezzel a „kapcsolódással” ő is meggyógyul. Szép ez a kapcsolat: a felnőtt kap energiát, és a csecsemőnek sem rossz! Sőt. Meggyógyul. Visszatérve a reggeli történésekre: fogtam kisfiam kezét. És ez az energia-csere jutott eszembe. Én is szinte éreztem, ahogy ránézek, és a kis fiatal, ártatlan, szeretettel teli lelkét és angyali arcát nézve, kezét fogva, ez a fiatal energia „belém száll”. Eltelít, megifjít, mint a szépen szóló Pelikánmadár az egyik mesében. Aztán elgondolkodtam. Én mit is adok cserébe? Jó, jó, reggelit, meg szállást stb. DE szülői szeretetet, ÉS ami talán még fontosabb is számomra: a bölcsességem cseppjeit. Azokat a cseppeket, amiket a fájdalmaim, belső küzdelmeim tisztítottak meg. S csak azokat. Nem a zavaros, piszkos vizet. Hanem amit saját szűrőimen, tisztítóberendezéseimen keresztülengedtem. Belső munkám eredményét. Ekkor már nem leszek csak kioktató, hanem tanító. Nem csak a felszínre reagálok, hanem a lélekben zajló történésekre. És ezt is tanítom neki, hogy ezeket keresse, ettől lesz jobb ember, ha ezzel a képességével él. Szeretettel.
A Gyönyörű zöld a youtube-on

Nem utálom a tesit, csak ma rossz dolog történt

-Anya, én nem szeretem a tesiórát.
-De eddig ez volt a kedvenced! Történt valami?
-Igen, kicsúfoltak, mert fájt a térdem, amikor le kellett guggolni.
-Képzeld, nekem is szokott, ha edzésen vagyok. Olyankor megdörgölöm, mert lehet, hogy még nincs felkészülve az a térd a sok mozgásra. Hiszen előtte a padban ücsörögtél, szegény elgémberedett.
-Igen. De néha fel szoktunk állni szünetben is, mozogni.
-Igen, helyes.
Kisvártatva:
- Akkor igazából nem is nem szereted a tesiórát, hanem szereted a tesit, csak ma rosszul érezted magad, mert kinevettek.
- Igen. Tényleg. Akkor majd öltözéskor megdörgölöm a térdemet, jó?
-Jó.

Ki rejlik a maszk mögött?

Platón Ér mítoszát terveztük előadni barátaimmal. A darabban, a sorsválasztáshoz maszkokat szerettünk volna használni, s ehhez minden szereplő arcáról készült egy gipszforma, ami alapján maszkok készültek. Egyike voltam azoknak, akikről ilyen gipszmaszk készült. Ehhez az embernek vízszintesbe kell helyezkednie. Az arcomat, fejemet egy műanyagos anyaggal körbevonták, hogy a bőrömet, hajamat megvédjék. Már az első momentumnál szemeimet becsukásra kényszerítette a helyzet. Ott, a sötétben, voltam én. És voltak a hangok, melyek körbevettek. Az érzékeim kicsit másképpen kezdtek el működni, mint amikor látom, és tevékeny részese vagyok a cselekményeknek. Most sürögtek-forogtak körülöttem társaim, s elkezdték a gipszes, bevizezett gézt (melyet amúgy a gyógyászat is használ) az arcomra rakosgatni. Hangjukat hallottam, de mégis, mintha kicsit távolinak és különösnek hatottak volna. A belső csendemben voltam én, akinek most épp burkot igyekeznek készíteni. Mintha egy születésem előtti időbe kerültem volna, egy méhbe lettem volna bezárva, ahol sok lény, kis elemi szellem igyekszik a testem megformálásán. Sürgölődik, munkálkodik. Igyekszik, hogy minden a legtökéletesebb legyen. Én pedig odabenn figyeltem. Hallgattam, mi zajlik. Nem akartam még „megszületni”, „csak” érzékeltem a történéseket. Várakoztam. A türelem új értelmet nyert számomra. Tudtam, hogy eljön a pillanat, amikor ez a mostani nyugodt, kiegyenlített, várakozó állapot majd meg fog változni, mert amikorra kész lesz a mű, ami a „hordozóm”, a másom lesz. Ekkor nyugalomban voltam, és vártam, hogy elkészüljön. A matatás megszűnt az arcom körül, újabb fázishoz értünk: most jött a száradási idő. Társam mérte az időt, s mondta: Innentől fogva 15 perc. Aztán kisvártatva: 10 perc, ismét: 5 perc. Vártam. Az idő egészen máshogy múlt, tudtam, hogy valami fog történni. Tudtam, hogy amikor leveszik rólam ezt a maszkot már más leszek. A megújulás, egy új élet lehetőségét hordozza majd ez a mozzanat. Szó szerint megszülethetek majd. S le is telt az idő. Társam odajött, először kicsit viccelődött, hogy mennyit szeretnék, ha a hajamból lenyírnánk? Mondtam, hogy jó úgy, ahogy van. Aztán letette az ollót, és szépen a kezével bontotta meg a műanyagot, ami védelemként a fejem körül volt. Szép volt ez a mozdulat. Finom, figyelmes, természetes, az erő nem volt erőszak, amivel szétszakította a műanyagot. S a maszk „alatt” várakozó lelket is figyelembe vette. Igen, ez az. E a születés csodája. Nincs erőszak, természetes folyamat, amiben a természet segíti a lelket. Megszülettem. Kinyitottam a szemem… A fények elvakítottak. S ekkorra már az elkészült maszk az asztalon hevert. Láttam, éreztem, tudtam és összekapcsolta elmém, hogy ez igen, most készült rólam. De azt is láttam, hogy ez a maszk nem én vagyok. Én az vagyok, aki megéltem a születés csodáját. Az, aki a készülődést „bentről” figyeltem. Az, aki csak egy új formát kapott, de a lényege közben nem változott. Az örök, belső lényege, ami halhatatlan.

Ébredő belső erő

A gyerekek különböző intézménybe(mint pl.bölcsiből oviba, oviból iskolába) való "beszokása" nem könnyű. Kisfiam nehezen viselte az iskolakezdést. Az elbúcsúzások sírásba, kapaszkodásba fordultak még a negyedik, ötödik héten is. 
Többször beszélgettünk, kedvesen, szépen, az okok után kutatva, ám az otthon melegéhez ragaszkodáson túl nem találtunk valódi okokat. Talán a korábbi viszonyulásához ment vissza időben. Ilyenkor ez előfordul:  ugyanazt a "sémát" ismétli a kisgyerek, amit már bölcsődében, óvodában bejáratott, és ez nálunk hasonlóképp nyűgökkel teli volt. Ami még fontos ezzel szemben, hogy az iskola nagy boldogsággal telt az első napoktól fogva, - azóta is - az új barátságok izgalmában, a tanulnivalók iránti boldog elragadtatásban, az önállóság új formáinak örömében.
Egyik nap erról beszélgettünk: Ki kellene valahogyan vágni azt a reggeli negyed órát a napból és akkor minden rendben lenne, nem? - kérdeztem kisfiamat. - Kellene valami megoldás!
Nem sokkal később valamelyik este előállt kisfiam a megoldási javaslattal: Reggel elvisszük majd magunkkal Lizit (egy kis játék gyíkocska). Az iskola előtt megsimogatom, és úgy megyek fel, majd ő erőt ad nekem.
Végül nem Lizit vittük, mert hogy ő "nem akart jönni", hanem egy kis mackót. De mindent úgy tettünk, ahogy kisfiam eltervezte. S valóban erőt adott neki. Nyoma sem volt a könnyeknek.
Az önállósát újabb fokára lépett: szép volt.
A megoldást megtalálni ő tudta. Véghezvinni is ő tudta.
Az enyém a kérdés volt, és a bizalom.

Szívem virága

A mai foglalkozás végén, mint annyiszor, meggyújtottam a gyertyát az utolsó dal előtt, hogy aztán a dal végén elmondjam: - Ez a tűz most összegyűjtötte a jó élményeiteket, amit a foglalkozás alatt átéltetek Tegyétek bele a szívetekben, hogy otthon is elő tudjátok majd venni. - S ekkor a kezünkkel egy apró mozdulattal a szívünkbe tesszük ezeket az érzéseket, élményeket.  Eztán elfújjuk közösen a gyertyát.
Utolsó, elbocsátó gondolatként ezt találtam ma mondani: - Otthon is énekeljetek, mert a daltól, az énektől kivirágzik a szívetek.
Egy kisfiú nagy tágra nyílt szemmel visszakérdezte: - Tényleg?
- Igen, tényleg. 
A saját énekünk megtisztítja a szívünket. Talán mert "hangot kapnak" az érzéseink, talán mert őszinte és boldogító formát.
Ezt kívánom: használjuk ezt a csodálatos eszközt, boldogító dalolást!

Muzsikával a félelemmel szemben

Újra félelmet kelt kisfiamban egy sötét szobába bemenni. Egyik nap egy épp nehezen letehető dologgal foglaltoskodtam, s át akartam őt küldeni a másik, a sötét szobába. De félt.
Eszembe jutott, hogy az ember, amikor énekel, nem tud félelmet érezni.Ez valahogy az agy szintjén is magyarázható, hogy gátlódik egyik terület a másikától. 
Szerettem volna, ha győzedelmeskedik ebben a próbában és ezáltal megerősödik. S nem mellesleg egy jó kis módszert is elsajátít, hosszú távra.
Így hát rá is zendítettünk, amit kettesben kérdezz-felelekkel szoktunk énekelni:
-Hova mész falevél?- s már hallottam is az útrakelő válaszát:
-Oda, hova visz a szél.
-Honnan jössz falevél? - énekeltem, s vártam a választ, nem késett soká: 
-Fa ágáról hoz a szél.
A következő dallamsorokat már el sem kellett énekelni, eddigre visszaért boldogan, mosolyogva a bátorság erőit felizzító kisfiam.
-Anya, nem féltem!

Türelem, megértés - gyerekfejjel

Összezördültünk a párommal, és a gyermek is fültanúja volt.

Hazaértünk, párom ment még tovább, mi ketten mentünk be az ajtón, mikor Gergő megszólalt:

- Most fölmegyek az ágyamra. És ott maradok – kis szünet – mondjuk 5 percig.

- Rendben – mondtam, s gondoltam, biztosan megharagudott rám, mert gondolataiban édesapja mellé állt, s nem találta jogosnak, amit én mondtam.

Újra megszólat: - Fölmegyek, és megvárom, míg elmúlik ez a rossz érzés.  És hogy benned is elmúlik…

Nem haragudott, csak a rossz érzésre…
Később beszélgettünk, s mondom, hogy büszke vagyok rá, hogy ilyen okosan viselkedett. És amikor rossz érzése volt, elment lenyugodni.
-De én nem is voltam rossz érzésekben, csak nem akartam elkapni!

Kokas továbbképzésen jártam

Izgultam, mert valószínű volt, hogy a régi csoporttársak közül nem találkozom senkivel. Teljesen idegen emberekkel fogok találkozni. Ráadásul vagy inkább szokás szerint, :) nem is tudom, nem találtam a megfelelő házszámot, ahová a képzést hirdették. Így épp becsöppentem. De az első pillanattól fogva Klári néni szellemisége fogadott: a tanfolyamvezető átölelt, a nevemen szólított és már kezdtük is a közös dalolást. Hazaértem. Az otthon melege kifejezés talán a leg találóbb erre az érzésre. Nem kapcsolódik hozzá semmi elvárás, és szeretlek-nem szeretlek játszma, és nincsenek előzmények, ettől még tisztább tud lenni az egész légkör. Testvérek felgyülemlett karma nélkül, csak adni egymásnak, és nem kiszipolyozni akarni, csak szeretni, megérteni akarni. Ha csak az utcán találkozom ezekkel az emberekkel, lehet, hogy elmentünk volna egymás mellett, vagy ha netán beszélgetésbe elegyedünk is, nem érintünk túl sok komoly témát és érzelmet. Itt viszont megnyílunk, táncban, szóban, érzésben. Táncoltam valakivel. Követtük egymás kezét, mozdulatait. Olyan természetes volt, és egyben valami félelmetes is, hogy átadom magam a táncban. Követni valakit, teljesen figyelni rá, átvenni a mozdulatait, a zenére keletkezett érzéseit veszélyes a kis énünknek. Talán elveszíti önmagát... De nem veszítettem el önmagamat, épp, hogy tanultam valamit. Tanultam átadni magam, tanultam a jó értelemben "vezetve lenni" érzését, tanultam egy másik emberről. És aztán ő is átadta az irányítás lehetőségét. Ő figyelt rám, és követett. És én igyekeztem. Elfogadni őt, teremtővé válni a közös karmozgások szépségében...
Mennyire nem ehhez vagyunk hozzászokva, és a pszichénk sem. Rengeteg védő mechanizmussal és energiával felépített falak mögé rejtezve éljük az életet. És ahol csak egy kicsi esély is megvan, hogy valami hasonlóba cseppenünk, vagy esetleg lehetőségünk van, hogy létrehozzunk egy ilyen hangulatot, légkört, kitüremkedik ez a részünk.Kitüöremkedik, pedig valójában ezek lennénk, ezek vagyunk. Szeretetből vagyunk.
Mi az akadály, hogy ne ezt éljük? 
A körülmények? Igen, lehet, hogy vannak közegek, melyekben túl sok az érzelmi és mentális piszok, s emiatt nem alkalmasak erre.
De a nagyobb akadály mi magunk vagyunk. Helyesebben a burkok, amelyek rárakódtak Magunkra.
Ez az életünk küzdelme. Hogy ki tudjuk magunkból hozni ezt a Szeretetet. Le tudjunk hatolni a falakon át bensőnkbe a kincseinkért. És mikor felhozzuk a kincset, mindenkinél - természetétől függően - más-más energiaként fog megmutatkozni. Akarat-energia, bölcsesség, mentális energia, szívbéli energia, formaalkotó energiaként, kapcsolati energiaként, vagy még nagyon sok árnyalatban tündökölhet.
Jó küzdelmet kívánok. És hasonlóan szép "otthon-élményeket" bárhol is legyetek!

Anya, szárnyad van!

Biciklizünk Gergővel. A meleg esti szélben szétcipzárazom a kiskabátomat. Gergő most mögöttem jön és előrekiabál:
- Anya, szárnyad van! A kabátod kétoldalt úgy csapkod, mintha szárny volna.
Én csak mosolygok. A hosszú nap és a sok fárasztó dolog és gondolat után valóban jó lenne, ha lennének szárnyaim.- gondolkodtam el ezen.
Most Gergő elém biciklizik, és ő is szétnyitja a pulcsiját.
- Anya, most már nekem is van szárnyam!
- De jó!
És közben a szárnyalás élményét fogadom be, ahogy együtt rójuk az utcákat.

Nem csak a kerekek gurultak, mi is szárnyaltunk. Előre, kidüllesztett mellekkel, hogy a szívünk vezessen, és hátul a "csapkodó" kabát-szárnyakkal, melyek - ha csak pillanatokra is - az égig emeltek.

Ábelesz kóbelesz - meseelmzésecske

 A kisördög egy hiány. Valójában a hiány nem létezik, önmagában, valaminek a hiányának kell  lennie, valaminek az árnyékának.

Az öreg királyt kivezette az erdőből, de közben a király ezzel karmikusan, mindenképpen bekövetkezően teremtett egy helyzetet, hogy a lányát, neki kell adnia. A lány egy erény, jótulajdonság az árny eredete, azaz a fény. A lányát próbálja helyettesíteni, de mindig kiderül a turpisság. Egy hibát ideig óráig a nem teljesen neki megfelelő erénnyel lehet kezelni, de végül a hiba szívéig kell eljutni, a legmegfelelőbb erényig, a valódi fényig - ami azzal a hibával szembeni erő, árnyékának oka. És a gyökere az előzményekben rejlett - a király eltévedt az erdőben. Eltévedt a világban? Eltévedt az élet útvesztőiben, s emiatt üthette fel a fejét, vált nyilvánvalóva, látott napvilágot a hiba. De az eltévedésnek, s a kiszabadulás, a megoldás, és az egy szinntel való emelkedés is a következménye lesz.

Jancsika - segítő erő, a lány és ő együtt válnak a hiány betöltőjévé, megoldójává. Talán az erény megvalósításához szükséges lelkierő, bátorság és akarat szimbóluma Jancsika. Ő megtanulta a varázsigéket az ördögtől. Megtanulta a hibától, amit az tudott, azaz, megtanulta, milyen kincs milyen tudás volt annak a hiánynak a rejtekén. Pl. beszélni tud a seprű, kecskebukát vetnek, s átváltoznak...
Ártváltozáskor a lány: tempom, mező, kacsa, a fiú: pap, madarak és tó képére alakulnak. Először és másodszor becsapják az ördög segédeit. Itt már a tudás birtokában vannak, valójában egyfajta várakozás a valódi összecsapásra. Végül a tóba a kacsát követve belefullad az ördög: beleolvad, eggyé válik vele. Az árny megszűnik, mert a fénybe lépett. Ott már nincsenek árnyak.

A mese itt található az interneten: http://www.nepmese.hu/mesetar/Mes%C3%A9k/T%C3%BCnd%C3%A9rmes%C3%A9k/%C3%81belesz-K%C3%B3belesz/details

Világmindenség - zene

Ahogy a zenész szüntelenül keresi a legszebb hangot, úgy várja a zene a világmindenségben, hogy valaki megszólaltassa. Marlo Morgan

Puszialapanyag

- Anya, én amikor mesét olvasol nagyon el tudom képzelni. És amikor most nem olvasod, és visszaidézzük, akkor a képeket elő tudom hozni.
- Igen?
- És anya, kérek szépen puszit! Mert az az alapanyag!
- A képzelet alapanyaga?
-Igen.
:)

Zene-rend

“A zene: a helyes rend érzelemmel telített megértése. Az értelemmel megáldott halandó ember számára az isteni nagylelkűség adománya abból a célból, hogy a magas dolgok felé tekintsen."  
Augustinus

Emlékezz, ki is vagy valójában

Ez keringett az interneten. Nem tudom, hogy igaz-e valójában, az elvével azonban nagyon is egyetértek.

Létezik egy bölcs afrikai törzsi szokás

Amikor a törzsből valaki rosszat tesz a törzs egy másik tagjával, vagy fájdalmat okoz neki, akkor az illetőt kiállítják a falu közepére, és az egész törzs köré gyűlik.
De ahelyett, hogy valami nyilvános büntetésben részesítenék, két napig folyamatosan sorolják neki mindazokat a jó dolgokat, amiket valaha is tett. Hogy miért?
Mert a törzs hisz abban, hogy minden egyes ember jónak születik, és szeretetre, békére és boldogságra vágyik. Csak néha, a mindezekre való törekvés közben hibákat vétünk.
És mivel a rossz cselekedeteket segélykiáltásként értelmezik, a törzs összegyűlik a társukért, és segítenek neki újra megtalálni önmagát, a jó természetét.
Emlékeztetik őt arra, hogy ki is valójában.

Elképzeltem, milyen lenne ez a gyakorlatban, ma, Európában: 
Pl. Pistike nem fogad szót, sőt mintha direkt rosszaságokat tenne. A törzs sok-sok emberének hiányában ott van anyukája, aki képes lehet Pistikében visszahozni a kapcsolatot a Lelkével. Így anyuka ahelyett, hogy azt mondaná felindultan, idegesen és vádlóan Pistikének, hogy hja, már megint így viselkedsz! Nem lehet veled bírni! Nem tudom, hogy lett ilyen ez a gyerek! - szóval ezek helyett elkezdi anyuka nyugodtan, szívvel-lélekkel mondani: Látod Pistike, most megbántottad, összetörted ... stb. Emiatt szomorú vagyok, de te egy nagyon okos kisfiú vagy. Emlékszel, amikor a múltkor olyan szépen együtt játszottatok, meg tudtátok beszélni a dolgokat, tudtál figyelni, pl teríteni segítettél és nem törött el semmi... Azt hiszem gondolati erőfeszítést kíván a szülőktől, nevelőktől, hogy kilépjünk a megszokott sémáinkból, megszokott reakcióinkból. De megéri. A kapcsolat a Lélekkel helyreáll nyomában.

Haikuk

Kéz kezet fog:
összekapcsolt pillanat,
energiahíd.

Megérinteni
más ember lelkét: talány
szemből szembe: Út.


Beteg vagyok: 

Gyenge a láb s kéz
a szenvedés mutatja:
múlandó testünk


2012:

Kitágulva látsz
képzelet nyomán járva:
Csendbe folyó út.
 
Lelket gyógyított
türelem, hit kivárás
mély alkímia.


Hó:

Sötétben csillan
meglibben, s földre pereg
megigézve állsz.



 Ki nyugtot őriz
míg tombol vad vihar
magát győzte le.

Düh heve kihúny
nemes kép magához húz -
tiszta fej, és szív.

Ki vagyok én?

-Én nem a testem vagyok!- Mondja Gergő, mely kijelentésével kilyukadtunk egy beszélgetés végére.
Kis csend következett részemről. Meglepődtem.
-Akkor ki vagy te? - kérdeztem.
-Azt nem tudnám megmondani.
Kisvártatva válaszoltam:
- A Lelked.