Gyerekeknek, felnőtteknek némi énekes bevezető után rövid (1-4 perces) klasszikus zeneműveket játszanak, és a részletet többször eljátsszák, ami alatt a résztvevők tetszőlegesen mozoghatnak, táncolhatnak, találhatnak ki történetet, mindezt csendben, csak a mozdulatokat használva.
Összeszedtem egy-két gondolatot, miért is gondolom ezt olyan jónak:
- a gyerekeknek az értékes, érzelmeket felszabadító és máskor magasra emelő rengeteg árnyalatú klasszikus zenét egy jól befogadható formában adja táplálékként
- segít a társas viselkedés szép formáinak megtalálásában
- emberi érzelmek tudatosításában, árnyalatainak kibontásában, ami az érzékenységet fejleszti, hogy a világban lévő szépséget, jóságot az ember meg tudja látni, és ő magának is legyen igénye megteremteni
- a képzeletet fejlesztve a belső világot gazdagítja, ami megnyilvánulhat aztán pl egy jó terv elképzelésében, vagy saját belső fejlődésünk elképzelésében
- a zene, a muzsika mély átélése révén megteremti a harmóniát az emberben és ez az egyes emberből kihat a környezetére, majd a világra. Aki ezt keresi, ezt a harmóniát, jó eséllyel meg is akarja majd nyilvánítani.
- mozgás és képzelet összekapcsolása, amivel az elképzelt
dolog jóval valóságosabb lesz az emberben. Mintha megtenném, jó lennék, átélném
a „fa-, fű-, valamilyen állat létet. S ki utálna, utasítana el olyan lényt,
akinek a bőrében már „járt”.
- érintés, és a finom emberi kapcsolatokra példát adni
- arra is példa, hogy együtt kell egy csapatnak működni néha
az eredményért (kendőt együtt lengetni, együtt fújják el a gyertyát a végén…)
Bach: Angol Szvit, No. 1. A-dúr BWV 806 Bourree II. tétel
meghallgatható csemballón, nekünk zongorán játszva szólt
Ahogy megszólalt a zene, gyöngyök potyogtak, pattogtak le a földre, csak úgy zúdultak, mindenféle színű és formájú, csillogós és nem csillogós gyöngy. Nem tudtam, honnan jönnek, csak zúdultak. Egyszer csak az egyik oldalamon csak zöld, a másik oldalamon csak kék színűek (amik később aztán feketévé és fehérré változtak) ömöltek alá. Ezek a jók és ezek a rosszak, gondoltam. De aztán összekeveredtek: és bevillant, hogy ahogyan a tapasztalataink sem rosszak vagy jók igazából, ezek sem azok, hanem „csak egyszerűen gyöngyök”. Egy fonál termett a kezemből és elkezdtem felfűzni rá a gyöngyöket. És amit felfűztem egy gyöngyszemet, az a testemmé vált. Addig fűztem, amíg teljesen megtöltöttek tetőtől talpig. Ettől nagyon boldog voltam. Örömömben táncoltam egy darabig, de újra elégedetlenség kezdett gyötörni. Így a gyöngyökből, amikből álltam szanaszét is kezdtem adni. Így szétdobtam a világba mindenfelé a gyöngyeimet. Ettől nem lettem kevesebb, nem vált hiánnyá bennem, amit odaadtam, sőt, még nagyobb öröm, lelkesedés kerített hatalmába.
Fekve táncoltam végig, én voltam a gyöngyök sokasága és a már gyöngyökkel megtelő, majd adakozó, szétosztó ember is.
Az életünkben ott van a temérdek gondolat, érzés, tett, tapasztalataink, pillanataink. Szanaszét gurulnak, gyakran megesik, hogy kisiklanak a kezünk közül, mint az idő. Vagy csak pattognak körülöttünk céltalanul, úgy hogy vannak a gyöngyök és vagyunk mi. Szemléljük őket és csodálatos is az egész gyöngy-zuhatag. Lehetnek jók vagy rosszak, feketék vagy fehérek, de összevegyülnek. És valójában egy tapasztalat sem jó vagy rossz, abban az értelemben, hogy hasznos-e, mert hasznos. Amit megélünk, megteszünk, gondolunk, érzünk az életünk része, és valamiért annak a dolognak, szónak, tettnek, érzésnek akkor és úgy kellett megtörténnie. És konkrétan is még hasznosabbá tehető, ha átgondoljuk, megértjük, és a következő tetteink kiindulópontjaivá válnak. És ez a fölfűzés folyamata (a tapasztalatok levonása), hogy az általunk látott, átélt élmények mellett nem csupán elmegyünk, és szemlélőként végigéljük. Hanem aktívvá kezdünk válni a helyzetekben. (Természetesen van olyan élmény, amit nem tudunk feldolgozni, „csupán” elfogadni. De magát ezt az elfogadást - ami valami felsőbb hatalomba, törvénybe vetett bizalmunk, hitünk gyümölcse- is fölfűzhetjük, s ez is táplál bennünket.) „Élővé” tesszük magunkat a mai passzív társadalomban, amelyik elfelejtette, hogy az ember azért is van itt, hogy ne csupán „tévézzen”, akár saját magát is így szemlélve, hanem megtalálja a kapcsolatot saját magával, az emberekkel és a világgal. Ez nem könnyű, hanem harcos folyamat, a gyöngyök elpattognának a kezünk ügyéből, de az akaratunkkal meg lehet fogni őket. És be kell építeni, az életünk részévé kell tenni azokat a szemeket, amelyeket sikerül elcsípnünk. És amikor valójában tapasztalattá szűrtük, azzá érik bennünk egy folyamat, azzal mások segítségére is lehetünk. Mert válaszokat kaphatnak rajtunk keresztül a saját kérdéseikre, vagy a világ megértésére. Ezzel továbbadhatjuk a gyöngyök sokaságát. Mindenkinek, akinek szüksége van rá. Az életünket átlényegítjük közben. S közvetítővé válunk.
Bach: Partita D-moll Gigue tétel
meghallgatható
Víz voltam, selymes, lágy. Először a hegyről zubogtam alá, majd patakká váltam, és a patakban hatalmas köveknek ütköztem neki, és fodros tajtékokká váltam, ezek csapdostak ki - a kezem által - belőlem. Aztán egyre nőttem, és már folyóvá váltam. Már nem volt szükségem kövekre, hogy hatalmas hullámok csapkodjanak a felszínemen, a szél belekapott a vízbe, és a keletkező hullámok egymásnak csapódtak, a víz dinamikus, energiával telítődött ettől. Aztán jött egy másik víz-én így képzeltem. ( Egy másik lány – ő őszi falevelekként mozgott-mint utólag megtudtam-, röpült színes kavalkádban.) A víz hasonló természetével jól megfértek. Együtt táncoltunk, áramoltunk, kerülgettük, simogattuk (még csak messziről) egymás áramait, teljes harmóniában, és a mozgás természetéből adódó harcban… Aztán elérkezett egy pont, amikor a 2 víz találkozott (én így éltem meg) párom megfogta a kezem. A kettő, eddig külön álló mozgás most találkozott. De nem csak a mozgás, hanem valahol a lényegünk, mert egymás szemébe néztünk, és mintha mélyen megérintettük volna ezzel egymás lelkét. Eltűntek a különbségek, amik esetleg addig voltak kettőnk között. A két lélek találkozott, és eggyé vált a zene hullámain. Azután egy darabig együtt táncoltunk, a zene vezetett bennünket. Aztán kicsit elváltunk, de találkoztunk úja, és egy közös gömböt hoztunk létre a kezeink között. Együtt alakítottuk, a mi kis szeretet gömbünket, hozzá tettük, ami a legjobb volt a zenében, és bennünk. Amikor pedig megköszöntük a hegedűművésznő Mihályi Éva szeretetét, amit Bach dallamaiba beletett, akkor együtt vittük ezt a szeretet-gömböt, és odaajándékoztuk, odalibbentettük neki. Ettől teljessé vált ez a teremtett szeretet.
És jóval később ez a vers született a korábbi élmény ihletésében:
Víz vagyok, könnyed, selymes, lágy.
A hegy meredélyéről zubogok alá.
Patakká válok, átmosom a köveket
Tajtékot vetek, fodros fehérségeket.
Kezeim zsibongó hullámok, de túlnőnek rajtam
Folyóként hömpölygök tovább e dalban.
Nyugalommal tölti ki medrem, s alig hallani
az Élet vize hogy áramlik a talpamig.
Tengerré váltam: figyelek,
Ős-Bölcsességet keresek.
Ritmusom így zeng, ahogy partot érve ring:
széép,tü-rel-mes a sza-vam
mosss-om tisztára magam
miiin-dent egy-be-ol-vasz-tok:
messsssz-szi-mesz-szi-for-rá-sok
miiiiiind ben-nem-ta-lál-koz-tok.
Bach: Zongora Concerto Vonószenekarral No 5. f-moll 1056 BWV Presto
meghallgatható
A kezeim, ujjaim voltak a virágok. Könnyen suhantak, finoman mozogtak, peregtek, ahogy a szél mozgatta őket. S ha a szél felröpítette őket, akkor könnyen tovalibbentek, sőt gyakran az égbe törtek. A lábaim gyökerek voltak, súlyosak, kapaszkodtak a földben, alig lehetett őket megmozdítani. A virágok arról kezdtek el sugdosni, mesélni a gyökereknek, hogy milyen jó odafönt, milyen szabadok, és bíztatták a gyökér-lábat, hogy próbáljon meg könnyedebben járni, próbáljon meg fölemelkedni a földtől. Még meg is próbálták a gyökeret fölemelni magukhoz. De a gyökerek nehézkesek maradtak, próbáltak felemelkedni, finoman libbenni, utánozni a virágokat, de sehogy sem ment nekik. Vitatkoztak a virágokkal, hogy inkább ők legyenek olyan szép komótosak, mint a gyökerek.
A virágok újra próbálkoztak, már majdnem az égig szökelltek, súrolták az égboltot, a zene oda vezette őket. És újra bíztatták a gyökér-lábakat. Le is libbent hozzájuk pár szirom, aztán fölszálltak egy légörvénnyel. A gyökerek még mindig nehézkesek voltak. De mégis valahogy kezdték megérteni azt, amit a virágok sugdostak nekik. Próbálkoztak, próbáltak finomabban „lépkedni”.
Addig ment ez a párbeszéd, míg egyszercsak mindkettő meg nem értette, mit is tanulhat a másiktól. A gyökerek finomabban, kecsesebben mozogtak (megmaradva a helyükön, nem az égbe tartva, de azért a lehetőségeikhez képest kiműveltebben) a virágszirmok pedig kicsit lassabbak, és emiatt pontosabbak lettek és jobban odafigyeltek a pillanatokra. És közben észrevettem, hogy a kettő részem között, a törzsem (a fáé és az emberéJ) kiegyenesedett, és mint közvetítő és erőt adó rész a kettőt egy „ritmusba”, egy hullámhosszra hozta. Így az egész fa kiegyenesedett belülről, egy egységgé vált, teljessé, harmonikussá, kiegyensúlyozottá és boldoggá.
Harmónia: harcból születik. A harmónia nem egy statikus állapot. A harmóniát az ember úgy „szerzi meg” magának. A győzelmei, küzdelmei révén. Kiküzdi a harmóniát, és ez ad neki erőt, hogy újra harcba tudjon szállni, mert emlékszik a harmóniára, és azt keresi mindenütt, azt akarja elérni. (Ahogy a zene sem állandó harmóniák sorozata, mert különben unalmas lenne a zenedarab…)
Az emberben lévő két rész: az, ami nehézkes, anyagias, és az, ami szárnyaló, a magasságokba vágyó lélek-madár. Ez, ami a nehézséget jelenti, hogy fel tudjunk repülni az égig. De ha nézzük a jó oldalát: támasz-adó a gyökér, biztonságot nyújt. És amit a virágoktól meg bír tanulni, azt meg bírja tanulni. Nem válik lélek-madárrá, de tükrözheti a lélek szépségeit, és mélységeit, ha van bátorságunk és erőnk, hogy kimunkáljuk, hogy finomítsunk rajta. Ehhez a szív és a tervező képesség, a bennünk szunnyadó átalakító erő a törzs (más is lehet, ha találtok), ami képessé tehet, hogy a szép Ideáinkat a tetteinkben is véghezvigyük.
Két dolog, ami különböző természetű, nem tud teljesen megváltozni. Tud változtatni, és változni, de lényegileg, teljes mértékben nem. Viszont ha lesz összekötő eleme: itt törzs, akkor lehet köztük energia áramlás, együttműködés. És nem is kell másnak lennie, mint ami. Így is betöltheti a funkcióját, csak a szélsőségből kell kicsit a közép felé közelednie. Az összekötő elem felé kell elindulnia (ez lehet az emberek közötti harmónia, hogy kell találniuk egy közös hangot, egy közvetítő közeget, ami lehet egy foglalkozás, lehet egy zene, egy közös téma, egy közös élmény. A lényeg, hogy az összekapcsolódást tudják benne meglátni.)
Afrikai dobzeneAfriaki dobzenére mozogtunk Egy szív voltam. Én voltam az élet központja, belőlem eredtek az erek, amik az egész szervezetet táplálták. Nekem mindig vernem kellett, ez volt az én feladatom. Aztán egyszer csak az ember, akinek a szíve voltam, elkezdett futni, és emiatt nekem is gyorsabban kellett dolgoznom, fel kellet gyorsulnom, hogy mindenhova elég vér jusson. Mert én voltam az alapja, hogy az élet ebben a gyorsabb ritmusban is eljusson minden kis sejthez, minden apró élet-maghoz. Csak úgy zubogott a vér az ereken, kapillárisokon a céljukhoz. Ahogy az élet is így áramlik, nem pazarlóan, de nem is fukarkodik, ad, ahol és amikor szükség van az energiára. Én voltam a szíve, de tudtam az egész szervezetről, tudtam, a véren keresztül, hogy hol mi történik, hogy micsoda sürgés-forgásban van az egész lényben, az én erőmből kiindulva. Ezért én voltam a szív is, és amit táplált, az is. Kiterjedt a szív tudata az összes „aprócska lényre”, a sejtekre, akiket táplált. És én voltam, aki Egyebek... összegyűjtöttem a fáradt vért, hogy általam az is felfrissüljön. Közben a ritmusomat állandóan meg kellett tartanom. Az élet csodáját éltem át. Ami több szinten is megnyilvánul: a szívben, az ember központjában, de szellemileg is, amikor valami elindul, elkezd megteremtődni, kiteljesedik, és aztán visszatér, valahova, az Élet szívébe. Vagy egy ember tudata, amikor képes önmagában elmélyedni, és erőt meríteni, s aztán ezt a legjobbat, amit talált igyekszik kivinni, megmutatni, ezzel teremt, ébreszt másokat. Mintha csak egy Szellemi központ lennék, úgy fogta be a tudatom ezt a testet, aminek a szíve voltam. És átéltem, hogy egy központból kiindulva hogyan éltet, szövi be a világot az Élet.
Mendelsson: d-moll trio Scarco op. 49.
meghallgatható
Egy tündérvilágban jártam. Kis apró szárnyas lények vettek körül. Olyan picik voltak, hogy én nem is tudtam eltáncolni őket teljes nagyságomban, hanem csak az ujjaimmal tudtam megjeleníteni apró mozgásukat, libbenésüket. A kis tündérek ugyanúgy éltek, ahogy az emberek: kis tündér-cipész készítette a tündér-topánokat. Amott egy tündérleányka kukucskált ki az ablakon, kicsit billegette magát a zenére. Egy másik tündér-anyóka épp finom ételt főzött az apró tűzhelyen. És az illat, ami egyébként nem olyan, mint a mi földi illataink, annál sokkal könnyedebb, csillogóbb és energiával teli, a kéményen keresztül a szabadba szállott ki az utcára, ahol takaros kis házikók sorakoztak. Az utcán sétálgatott, szökellve egy tündér-papa, a levegőbe szagolt, megérezte a hívogató illatot, és meglátta, hogy az anyóka házának kéménye ontja az íncsiklandó falatok gyémántfényű füstjét. Bement hát az anyókához, és kért szépen az ételből. A tündér anyóka pedig szívesen adott, bár nem közeli rokona volt ez a tündér-papa, de valahogy a tündérek minden társukkal egyforma mód kedvesen bánnak. Aztán eleredt az eső a tündér-falucskában. Először csak cseperészett, de aztán zápor-függönybe vonta a házakat. Egyik táncomban egy tündér-anyuka voltam, akinek eszébe jutott, hogy ott felejtette kicsi gyermekét valahol, és az esőben sűrű lelkiismeret-furdalások közepette szaladt gyermekéhez, és amikor odaért, a gyermek a földön boldogan gőgicsélve játszott. Az anya lelkében a szörnyű gyötrelem csomóját a gyermek mosolya azonnal kioldotta. Másik táncomban az esőben egy kapu-folyosón kellett keresztül mennem. Ekkor a tündér-világ eltűnt a szemem elől. Azt „gondoltam”, éreztem, hogy talán a tündérek elolvadnak, megsemmisülnek az esőben. Sokáig nem láttam semmit, csak az eső sűrűjét. Aztán újra tündérföldön találtam magam. Az eső elállt, mindent beragyogott a Nap fénye, és a tündéreket is megláttam: dolgoztak, lepkeszárnyakat szőttek, bogarak páncélját, lábacskáit formázták, mint a fazekas az edényeket, mint a jó kézművesek. Mások kis kosarakkal, mint a méhecskék repkedtek a levegőben, és mintha gyűjtenének valamit. Valamit, ami sokkal finomabb volt, mint a virágpor. Talán a levegő apró csillogó porszemeit.
Schubert dal Versunken 2. dalkötet Jan Mostrich volt az előadó
meghallgatható
Éljen a király!
Egy király, aki felfedezte, hogy még nem király igazán, rádöbbent, hogy KIRÁLLYÁ KELL VÁLNIA, MÉLTÓVÁ KELL VÁLNIA A KIRÁLYSÁGÁRA. Ez az erő, ami ébredt benne, hogy jó királlyá kell lennie, egyszer csak rajta kívül mutatkozott meg: körbefonta, vibrálni kezdett körülötte és megteremtette szép fokozatosan a király jelképeit: a koronáját, az országalmát, a palástját, a jogarát, és a kardját. Közben a király is növekedett, igazságos tetteket vitt véghez, s az eszközeit tulajdonképpen az erényeinek, ereje gyarapodásának gyümölcséül „kapta”. Ekkor a király már tudta, meglátta, átérezte, hogy mit is kell megtennie: a gyönyörű birodalmát, az értékeket, amiket magában foglal ez az ország, ha kell megvédi az ellenségtől, békeidőben pedig élteti. Ezeket kimondva és megtéve a király erőben egyre nőtt, és méltóvá vált a királyságára. Megszületett a KIRÁLY. Az erő egyre inkább gyarapodott körülötte, míg teljesen be nem Egyebek... borította. A király legyőzhetetlenné vált általa. Amikor az ember egy szép és nemes feladatot kap, még nem biztos, hogy rendelkezik annyi erővel, amivel úgy érzi, rendelkeznie kell. De ha megszületik benne az elhatározás, és a lelkesedés, a konkrét célja, az eszközöket „megkapja” hozzá. A célnak kell olyan magasztosnak és az embert is felülmúlónak lennie, hogy érdemes legyen hozzá emelkednie. Az ember, a király így karizmatikussá válik. De nem önhittségből. Sőt, ő valamit, a célját szolgálja (a szó legnemesebb értelmében), amire az életét áldozza. Szerény marad, de tetteiből erő és hit sugárzik. Nemes lesz, és az egész birodalmát ez az erő hatja át szellemi szinten. Ez a belső erő mutatkozik meg az ország egészében: felvirágzik, az emberek pedig boldogok lesznek benne.
Henry Purcell: Evening Hymn Halleluja része
meghallgatható
Feküdtem a földön, és ahogy megszólaltak az énekes lány hangjai, úgy éreztem, legszívesebben repülnék most erre a csodálatos hangra. De a földön voltam. (Olyan ez, mint az ember, aki szeretne szárnyalni, a lelkében ott van ez a vágy, hogy visszatérjen „égi otthonába”, de a földhöz van kötözve és kénytelen itt lenni az anyagi kötelékekben, de benne van a kettősség, és sejtés, hogy ő ki akar, és ki tud ebből törni.) Ekkor egy pillangó képe jutott eszembe: ő a hernyóból keletkezik, aki a földön csúszik mászik, míg eljön a pillanat, hogy átalakulhat, és pillangóvá válhat. Az énekhang egy angyal hangjának tetszett, aki ébresztget engem, a hernyót, de ekkor már nem is hernyó voltam, hanem báb. Az angyali hang átbizsergette a testemet, kezdtem érezni, hogy vannak szárnyaim, kezdem őket finoman mocorgatni, hogy teljenek élettel. Amikor abbahagyta a dalt az angyal, szomorú lettem, mert a szárnyaim az ő dallamainak hatására tudnak csak megmozdulni Egyebek... . Az erő bennem alábbhagyott. De szerencsére újra elkezdte, és egyre bátrabban mozgattam, próbálgattam a szárnyaimat, ekkor még a sötét bábon belül. De az angyal hangja hitet és erőt adott, hogy valami nagy csoda van készülőben. Amikor újra felcsendült a zene, már felültem, és elkezdtem kirágni a bábot (mindent az angyal súgott, hogyan kell csinálnom). Végül kijutottam a napfényre, és kibontottam a szárnyaimat, hogy a nap sugarai megerősítsék, és útra tudjak kelni. Tudtam, az angyal velem lesz, ha nem hallom a hangját, akkor is kísér, így soha nem lesz mitől tartanom. Bátor lettem, és erős erre, és vártam kinyitott szárnyaimmal, hogy elkezdhessem az első szárnyalást.
