Ma elgondolkodtam a Gyönyörű zöld című film egyik jelenetén, miközben reggeli szokásos buszjáratunkkal igyekeztünk az iskolába kisfiammal, és én magamhoz húztam a kezét.
A filmben egy földön kívüli szellemileg, testvériségben élő és intuitív képességeiket magasan művelő embercsoportból érkezik a Földre egy nő, hogy ébressze az itteni embereket. De semmilyen ételt, amihez a városban hozzá tud jutni, nem bír lenyelni, annyira mű számára. Így az energia nyerés más módját választja: bemegy a kórház csecsemőosztályára és ott egy kis csecsemőt a karjába vesz, és a testén altatja reggelig. Mint utóbb kiderül szegény kisded lázas beteg, de ezzel a „kapcsolódással” ő is meggyógyul.
Szép ez a kapcsolat: a felnőtt kap energiát, és a csecsemőnek sem rossz! Sőt. Meggyógyul.
Visszatérve a reggeli történésekre: fogtam kisfiam kezét. És ez az energia-csere jutott eszembe. Én is szinte éreztem, ahogy ránézek, és a kis fiatal, ártatlan, szeretettel teli lelkét és angyali arcát nézve, kezét fogva, ez a fiatal energia „belém száll”. Eltelít, megifjít, mint a szépen szóló Pelikánmadár az egyik mesében.
Aztán elgondolkodtam. Én mit is adok cserébe? Jó, jó, reggelit, meg szállást stb. DE szülői szeretetet, ÉS ami talán még fontosabb is számomra: a bölcsességem cseppjeit.
Azokat a cseppeket, amiket a fájdalmaim, belső küzdelmeim tisztítottak meg. S csak azokat. Nem a zavaros, piszkos vizet. Hanem amit saját szűrőimen, tisztítóberendezéseimen keresztülengedtem. Belső munkám eredményét.
Ekkor már nem leszek csak kioktató, hanem tanító. Nem csak a felszínre reagálok, hanem a lélekben zajló történésekre. És ezt is tanítom neki, hogy ezeket keresse, ettől lesz jobb ember, ha ezzel a képességével él. Szeretettel.
A Gyönyörű zöld a youtube-on
