A toporzékoló őzike szelíd elhagyása

A BÁTORSÁG erényét pörgettük egy nap és az alábbi idézetet húztuk hozzá:

"Az egyetlen valódi evolúció a belső átalakulásra irányuló törekvés. Nem az a megoldás, ha leülünk és várjuk, hogy minden magától megoldódjon. Belső árnyékaink kiűzése a mi feladatunk. Ha az eget felhők borítják, nem láthatjuk a napot." Jorge A. Livraga

Anya, magyarázd el! Hallotam is a kérést. Mondtam pár mondatot, hogy az emberben van egy jó és egy rosszul viselkedő rész. Az, amelyik hisztizik, és a másik, amelyik tudja, hogy hogyan kell helyesen viselkedni. És amelyik a jó rész, az meg tudja mondani a másiknak, ha rosszalkodna, hogy ezt most ne csinálja. És van, amikor az anyukák képviselik ezt a jó részt.

Néhány perc elteltével Gergő 2 konyharuhát húzogat egy csövön és lelkendezve meséli a következő történetet:

Ez az egyik a toporzékoló őzike (és húzkodja az egyik konyharuhát). Ez meg itt a jó rész bennünk (és húzza a másikat, ami az előremenetet mutatja). És a jó rész húzza a toporzékoló őzikét (egymásra kapcsolódtak a konyharuhák). És húzza húzza, és egyszer csak a toporzékoló őzike leszakad menet közben. (a "hátsó" konyharuhát elhagyja a másik). És aztán már csak a jó rész megy tovább.

Ebből inspirálódva kívánom, hogy el tudd hagyni Te is toporzékoló őzikédet, hogy a jó rész Benned előre nyargalhasson!

Segítek neked. Te is segítesz nekem?

Az élőlények (növények, állatok) világában az együttműködés, a kölcsönös adok-kapok természetes és az élet alapfeltétele.

A neveléssel kapcsolatban is elgondolkoztatott ez. Sokszor elvárjuk, hogy segítsen a kisgyerek ezt és azt megtenni, elrakodjon a szobájában, segítsen a főzésnél. De sokszor a hétköznapok rutinjában, sodrásában fel sem tűnik, hogy közben úgy kérünk, hogy mi nem is adtunk. Pedig az együttműködésnek a kölcsönösségen kell alapulnia. Én adok, s te is adsz. Én segítek neked és te is nekem. Na jó, de egy kisgyereknek nincs a fejében kötelesség. Vagyis igen, csak máshogy. Az ő rendjében a játék (ami egyben élményei feldolgozása, tanulás) az ő kötelessége. Így miben segítünk neki? Ha játszunk vele. S így a kölcsönösségre "jogunk" lesz. Tapasztalataim szerint sokkal szívesebben segítenek a gyerekek, ha már ők is kaptak "segítséget" a játékukban. Egy kis közös játék, s utána jöhet a mi "játékunk": főzés, mosás, takarítás. S ebben ő is szívesen részt vesz. (Persze ehhez nekünk is tudatosítanunk kell, hogy ne csak túllenni akarjunk ezeken a mindennapi kötelességeken, hanem megtaláljuk benne azt, amért szerethetjük: a tisztaságot, amit teremtünk, vagy az átalakuló ételek varázslatosságát.)

Így hát ha segítünk gyermekünknek ő is szívesebben fog segíteni nekünk.

Önismeret a társasjátékokban

Egyiptomi Szenet játékot játszottam a minap. (Talán nagyobb, iskolás gyerekekkel lehet vele játszani. A rekonstruált játékszabály itt lehet találni: http://www.ujakropolisz.hu/szenet-atkeles-jateka ) Azon túl, hogy ebben a játékban fel lehet tenni egy kérdést, és az egyes kiemelt mezőkön való áthaladás vagy bennragadás jelentéssel bírhat a kérdés kimenetelét illetően, arra jöttem rá, amit már kisfiammal való malmozás és kártyázás során is többször megtapasztaltam: ezek a játékok önismeretre illetve játékostársunk ismeretére adnak lehetőséget. Megmutatják tisztán, hogy hogyan szoktunk mi vagy szokott a másik viszonyulni a dolgokhoz általában.

Magunk részéről lehet közben egy kicsit "tréningezni" is, hogy milyen lenne, ha másképp viszonyulnék? Ha mindig meg szoktam futamodni, akkor most milyen lenne szembeszállni, vagy ha a mindent elsöprő előretöréssel akarom mindig megsemmisíteni az ellenfelet, milyen lenne kicsit finomabb eszközökkel elérni a célomat? Nem a viszonyulás teljes ellentéte lesz az üdvös, hanem az arany középút, amiben pl egy megfutamodásnak az óvatossága és a vakmerőségnek a céltudatossága is benne van.

Gyerekekkel kapcsolatban hogyan tudjuk ezt alkalmazni, hogyan tudjuk az ő "növelésükben", finomításukban ezt használni? Talán hasonlóan, mint magunknál, felhívni a figyelmet a szélsőségekre. Néha az egyértelműség a célravezető, néha egy kis szeretettől vezérelt rafinériát is be kell vetni.

Még egy fontos pont: az azonosultság csökkentése. Azonosulni a balsikerrel és sikerrel, lépések a tanulás lépcsőin, de talán nem az utolsó állomások. Ki játszik valójában? És mit jelképez a helyzet? A helyzet, a játék a tükör, mi pedig a játszók. Nem azonosulva játszani nem feladást jelent, hanem épp a figyelmes, a játékot átlátó szemet. Aki keresi az okokat, a miérteket és a igyekszik számba venni a következményeket. S ebben benne van, hogy a rossz lépések következménye a vesztés, a kudarc.

S ha nem tudjuk átlátni a játék törvényszerűségeit? Akkor mondjuk, hogy ez a szerencsén múlik. S ez is az életünk része: vannak okok, amiket nem láthatunk, s ezért csak a következményekkel találkozunk szembe. Ennek elfogadása is tanulnivaló. A kreativitás és a bukások utáni felállási képesség kell hozzá.

"...a sírás és a mosoly közötti különbség a világ legfontosabb különbsége, mert a felülemelkedéshez vezet." Jorge Anghel Livraga

Jó játékot!

Olvasás

"Ha olvasol, merülj el a gondolatban, amelyet megtaláltál. Adj időt magadnak. Tanuld meg, hogy a gondolat benned van, nem a papíron."
Delia S. Guzmán

Ihletre várjunk?

"'Dolgozni mindig kell, a becsületes művésznek nem szabad ölbetett kézzel üldögélnie, azzal az ürüggyel, hogy késik az ihlet. Ha csak várnánk az inspirációra s nem igyekeznénk találkozni vele, úgy igen könnyen ellustulnánk, apatikussá válhatnánk..."
Csajkovszkij

Angyalok festette erények

Egy udvar házfalán vadszőlő futott fel. Még korábban arra jártunkban-keltünkben csodáltuk a tomboló színeket: a rózsaszíntől a bordóig és a sötétzöldtől a vajszínűig. Mostanra a novemberi szél, a hideg és a pára közbenjárásával a természet rendjét követték a húsos levelek, s a földön hevertek puha pázsitot alkotva.
Felnéztünk Gergővel, és sajnálkoztunk: milyen kár hogy lehullottak a levelek, pedig olyan szép volt! S Gergő folytatta:
-Igen olyan szépek voltak, mintha az angyalok festettek volna oda rájuk!
-És mit festettek oda rájuk? - kérdeztem.
Hát a jóságot, a bátorságot, olyan, olyan .... erényeket!

Ami valóban szép, az jó és igaz.

Kiveszem belőled a sajtkukacot!

Óvó nénink egyik kisgyerekkel "játszott így", amikor rosszalkodott: Kiveszem belőled a sajtkukacot! mondta, s a kis fején mintha valóban egy kis ajtó lenne kinyitotta, kivette a képzeletbeli sajtkukacokat.
Ezt akkor mesélte el Gergő, mikor én is ilyet játszottam vele: Kiszedem belőled a rosszalkodást! Mondtam neki, és hasonlóan eljátszottam, hogy kinyitok egy kaput, amin keresztül tényleg kiszedem a rosszalkodást.
Újra a képzelet erejét használtam. És valahogy ez megváltoztatja a gyerekeket is. Egyrészt kizökkennek a felpörgött állapotból, másrészt tényleg elképzelik ezt a "kiszedést".
Magunkon is próbálkozhatunk egy-egy rossz érzéssel, gondolattal. Sőt, ha valami széppé sikerülne átvarázsolni azt az energiát, ami a "rosszalkodást", rossz érzést, rossz gondolatot hordozza... Hopp, meg is lett a továbbfejlesztett változat!!!
:)

Életet adó kard

Szent Márton ünnepe közeledik. Amíg az óvodában nem találkoztam vele, nem ismertem.
De megfogott Szent Márton alakja, aki egy csatából hazafele menet egy koldusba botlik, és az a kard, ami eddig életeket oltott ki megmutatkozik egy másik oldalról. Életet fog adni, mert Márton megosztja kabátját a hóban ülő koldussal, így megmentve őt az fagyhaláltól. Aztán Márton nem várja meg a köszönetet, hanem lóra száll, s álmában megjelenik neki Jézus, vagy egy másik változatban egy angyal, hogy megköszönje a tettét. S végső soron Jézus/az angyal volt az, akinek odaadta a fél kabátját. Ezzel a próbát kiállta Márton: jó szívvel cselekedett.
Több részlet is elgondolkodtatott:
- A kard. Mint minden eszköz, lehet jóra, és rosszra használni. Életet vehet el, de meg is oszthatjuk vele azt, amink van.
Belső kard: úgy ad életet, hogy az ellen küzdünk, ami a hiányunk, ami sötétség van bennünk, s ekkor a kard fényt/életet fog hozni. És miután magunkban tudtunk fényt teremteni, azzal az erővel, ami keletkezik ekkor, a sűrű anyagba, kifele is vágunk vele, kifelé is oszlatjuk a sötétséget, a tudatlanságot, a rendezetlenséget magunk körül. És ez lehet, hogy konkrétan másoknak adott fényt, vagy akár hiányolt dolgokat. Lehet hogy egy rendrakást fog jelenteni, lehet, hogy valami teljesen új dolog megteremtését, vagy épp valami régebben elkezdett dolog befejezését. Semmi sem lehet túl nagy vagy túl kicsi jótett.
- A könyörületesség: nem mondja azt, hogy nekem nem marad semmim. Megosztja, elvágja Márton azt a kabátot. Attól hogy adunk, nekünk ugyanúgy marad, sőt... De észre kell venni a hiányt, s ehhez ki kell látnunk magunkból, állandó belső monológjainkból, melyek csak körbe-körbe forognak végtelenített sínpályákon.

A dal szövege így szól:

Szent Márton hó és szél nyomán, egy ló viszi, de vágtat ám
Szent Márton kedve jó vagyon, meleg kabátja jó vagyon, meleg kabárja jó vagyon.

A hóban rongyos koldus ül, ruhája folt, ül egyedül:
- Segítsetek a nagy bajon, mert végem lesz, ha megfagyok, mert végem lesz, ha megfagyok!

Szent Márton int, s a ló megáll és némán áll a koldusnál.
Szent Márton kardja gyorsan vág, és máris félben a kabát, és máris félben a kabát.

Szent Márton fél kabátot ad, s a hála érte már fakad,
de Márton gyorsan lóra száll, a másik féllel meg sem áll, a másik féllel meg sem áll.

Álmában jő egy tiszta fény és lágyan kélő hang beszél:
- Mit értem tettél jó lovag, a hálám érte elfogadd, a hálám érte elfogadd!

Hernyóból pillangó

Gyerekeknek tartott foglalkozásunkon a gyerekek az egyik pillanatban hernyóvá alakultak. Vittünk magunkkal egy nagy kendőt, ami mindenfélévé átvarázsolódott a foglalkozás folyamán, s most épp a báb külső burkává lényegült át. A gyerekek bekucorodtak a nagy kendő alá, akinek kilógott a lába, az gyorsan behúzta - mert ugye a bábból nem lógnak ki mindenféle testrészek. :) A bábban különös és egyben hatalmas változások zajlottak, varázshangokkal kísérve, s eljött a pillanat, hogy túl szűkké vált a báb belseje, s ki kellett repeszteni, ki kellett jönni a napvilágra. Ekkor még egy dal erejéig szárogattuk a szárnyainkat, közben az elképzelt napsütés cirógatta az arcunkat. Majd a következő dallal nekilendültek szárnyaink az égbe, majd virágról virágra.
A gyerekek szemében különös boldogságot láttam: az átalakulás boldogságát. Másnak lenni, mint amik voltunk: megtisztultunk a hernyóság földhözragadságából, és csodálatos, levegőt meghódító lényekké válhattunk.
A képzelet ereje hatalmas erő: megtisztít, átalakít, boldoggá tesz. És nem kell hozzá más, csak mi magunk.

Búcsúpuszi

Amikor elbúcsúzom a kisfiamtól egy utolsó puszit adok, és ad, amit a homlokunkra cuppantunk. Valamikor egyszer mondtam neki, hogy ez egy arany csillag volt. Mert tényleg azt képzeltem el, hogy egy arany csillag keletkezett a puszim nyomán.
Azóta szokásunkká vált, hogy így búcsúzunk. Mindig valami széppel: aranyalma, aranycsillag, ezüst hold, ezüst bárka, gyémánt kastély és hasonlókkal búcsúzkodunk egymástól.
S ha én el is felejteném, hogy így szoktuk, ő figyelmeztet, és kapom a puszit, és mondja, amit adni akar - a képzeletéből.
Valami olyannal távozunk egymástól, ami szép, varázslat is egy kicsit kiemel a hétköznapiból.
Emeljük egymást, emlékeztetjük a legjobbra, ami bennünk lakozik.

Te mit helyeznél lelked égboltjára vezérlő csillagnak?

Hinni kell a gyerekekben... még azt is megértik, amire nem számítunk

Elvittük ma egy gyerekeknek szóló zenefoglalkozásra az erénykereket. A kezdésig érdekes, tartalmas elfoglaltság gyanánt. Itt történt, hogy egy kicsi, még nem igazán beszélő kisgyerek is megpörgette, és anyukája felolvasta neki az idézetet, ami az erényhez jár. Az anyuka azonban úgy gondolta, hogy nem érti a kisgyereke, ezért odébb mentek az erénykeréktől, s további magyarázat híjján a kisgyereket sem foglalkoztatta tovább a dolog.

Már vettem a levegőt, hogy megpróbálok magyarázatot fűzni hozzá, vagy valahogyan, egy képpel, helyzettel megértetem annak az erénynek a jóságát, erejét, de addigra elmentek.

Elgondolkodtatott a dolog. Van, hogy tényleg nem értenek a gyerekek meg dolgokat, vagy nem érdekli őket. De ezek közül sok van, ami tőlünk is függ, hogy mi milyen viszonyulást "alakítottunk ki" náluk. Hisszük-e, hogy meg tudja érteni, be bírja fogadni, azt ami több nála. De hiszen szinte minden meghaladja még a tudását, azért gyermek! Vagy lehet, hogy számunkra nehéz megfogalmazni a magyarázatot, mert plussz energiát: elgondolkodást, és beleérző képességet követel tőlünk? De úgy gondolom, hogy megéri, mert a mélyebb igazságokkal való foglalkozást nem lehet eléggé korán elkezdeni. És tudom, hogy a piciknek a mese egyetemes szimbólum-nyelve a legjobb, és talán a leghatékonyabb is, de vannak olyan helyzetek, amelyekben intuitíven (és a gyerekek ezt nagyon tudják művelni) sokkal többet érthetnek, mint amit mi gondolnánk.

Így hát bátorság! Ha valami olyasmivel találkozunk, ami mély, szép, megérint,legyen bár szavak, képek, hangok nyelvén, ha jó, át tudjuk adni gyermekünknek. Ha nem érti, akkor is befogadja. De ha nem kap olyat, ami jó, ami bennünket inspirálóan foglalkoztat, akkor később milyen magokból fog táplálkozni? Ezekkel a gondolat-magokkal a kis testben növekvő, csírázó lélek nagy segítségére lehetünk.