Amikor elbúcsúzom a kisfiamtól egy utolsó puszit adok, és ad, amit a homlokunkra cuppantunk. Valamikor egyszer mondtam neki, hogy ez egy arany csillag volt. Mert tényleg azt képzeltem el, hogy egy arany csillag keletkezett a puszim nyomán.
Azóta szokásunkká vált, hogy így búcsúzunk. Mindig valami széppel: aranyalma, aranycsillag, ezüst hold, ezüst bárka, gyémánt kastély és hasonlókkal búcsúzkodunk egymástól.
S ha én el is felejteném, hogy így szoktuk, ő figyelmeztet, és kapom a puszit, és mondja, amit adni akar - a képzeletéből.
Valami olyannal távozunk egymástól, ami szép, varázslat is egy kicsit kiemel a hétköznapiból.
Emeljük egymást, emlékeztetjük a legjobbra, ami bennünk lakozik.
Ez olyan szép szokás! Valamit átadsz, amivel akkor is vele maradsz, ha ő elaludt, és az a valami vigyáz rá még álmában is.
VálaszTörlés