Ki vagy mi a fontos? Az ember? A tárgyak?

Mi lehet az oka, - tettem fel magamban a kérdést,- hogy ingerülten reagálok gyermekem egy-egy tévedésére. Hiszen nem nagy dolgok: kinyomja az utca közepén az újonnan vásárolt nyomófejes szappanból a szappant, vagy ügyetlenkedve issza az innivalóját, és mellélötyköli, vagy egyenesen kiönti. Leeszi a szép új ruháját, vagy eltör ezt-azt a lakásban, esetleg vendégségben jártunkban valaki másnál...
Valóban, tönkretesz valamit, és ez nem helyes, nem helyénvaló. De az én dühöm vajon helyénvaló-e. Építő-e, s ha igen, milyen mértékben az? És honnantól fogva romboló? És vajon ezekkel a reakcióimmak mit üzenek, mit tanítok a gyermekemnek? Hogy ezek a tettek bűntudatot kell, hogy jelentsenek, szinte megbocsáthatatlanok, kijavíthatatlanok? És arról, hogy mi a fontos, ki a fontos és mi/ki nem? Arról mit tanítottam neki?
Természetesen az ok nagyon sokféle lehet - a bennünk éppen forrongó, vagy éppen elfojtott dühtől kezdve, mely a megnyilvánulást keresi, esetleg belénk rögzült, neveltetésünkből fakadó szokásokig. Talán itt is érdemes elgondolkodni, megvizsgálni, melyik indittatásunk a meghatározó. S ha úgy látja az ember, hogy nem helyes az irány, akkor igyekszik meglelni az új, jobb, a közös szülő-gyermek növekedést célzó célt. A következő lépés pedig, hogy új utat, kifejezési formát is leljen hozzá az ember.
A fenti kérdések talán elgondolkodtatóak. És a megválaszolásuk már kiindulópont lehet, ha változtatni szeretnénk.

Kavicsok a patakban

Egy foglalkozást a köveknek, kavicsoknak, a természet-anya anyagi oldalának, a FÖLD elemnek szenteltünk. Az egyik részlet arról szólt, hogy a nagy sziklából lepattanó, leszakadó kövekből lesznek a kavicsok, a patak, folyó simogatására, finom, kitartó és állandó csiszolására.
A gyerekek lefeküdtek, én pedig egy világoskék nagy anyaggal simogattam őket, mintha a folyó vize lenne. Közben daloltunk a patakról. Az egyikük feszült figyelemmel várta, mikor ér oda a kék anyag, s csak akkor mozdult. De akkor gurult egy nagyot.
A végén, hogy megkérdeztem, milyen volt lecsiszolódni, az egyik kislány azt mondta, hogy olyan szép sima lettem, mint amilyen a kövem. (Az elején kaptak varázskavicsot, s ő ekkor még ezt szorongatta, szép, fehér, tisztaságot idéző volt a köve.) Teljesen azonosult vele, közben is figyeltem.

Az önkéntesség

Egy 105 éves nénikéről láttam egy cikket, videót, aki az USÁ-ban a helyi kórházban önkénteskedik. Itt lehet megnézni: http://pozitivhirek.hu/2012/02/105-eves-onkentes-holgy

Elgondolkodtató, ennyi idősen is, aktív, ad, önként vállalt feladatot végez. És láthatóan szívvel-lélekkel, s örömét leli benne.

A gyerekekben annyira természetes még ez a segítő szándék. Talán az általunk adott példa, minta nyomán. Mi is állandóan segítjük vígasztaljuk őket, s odafigyelünk rájuk, odafordulunk hozzájuk, mert ők a kicsik, gyengébbek, tudatlanabbak (legalábbis a veszélyek felmérésében általában) és kiszolgáltatottabbak a felnőtthöz képest. Azaz ezzel azt a mintát adjuk át, hogy a gyengébbet és elesettebbet fel kell emelni, segíteni kell ott, ahol a másik hiányt szenved.

És aztán mi történik az emberben, hogy el tud múlni, felejtődni, vagy korlátozódik ez a képesség? Pl szimpátia alapján segítünk vagy nem, kényelemből elmulasztjuk stb.

Hiszen valahogy ez a természetes az adok-kapok egyensúlyában.

Lehet egy kulcs, hogy a gyermeki öntudatlan ismétlést nem váltja fel a tudatosított nemeslelkűség. Épp ezért lehet, hogy nem csak a tetteket, hanem gondolat magokat is át lehetne adni a gyerekeknek az önkéntes szabad szívből való segítésről. Egyszerű formákra gondolok. Ha látjunk a kisgyereket, hogy segít a másikon, azt megdícsérjük. Ezzel megerősítjük ennek a dolognak a hasznosságáról, jóságáról, helyénvalóságáról. De ha mást látunk segítőkészen cselekedni, mesében, filmen, az utcán akkor azt is megerősíthetjük egymás között, vagy annak az embernek is kifejezve.

A jószámdékkal szembeni csalódások lehetnek a másik ok, amiért a segítéstől elmehet az ember kedve. Tehát, amikor úgy érezzük kihasználnak, vagy a jószándékra elutasítás a válasz.

Erre a tett-következmény páros tudatosítása illetve a hosszútávon való gondolkodás lehet egy válasz. Azaz, hogy minden tettnek lesz következménye, viszont az lehet, hogy nem közvetlenül a tettünkre adott válasz lesz. De ez az egész tett-következmény láncolat az igazságos természeti törvényt követi. Így a segítésnek mindig lesz ha nem rövidtávon, akkor hosszabb távon pozitív következménye. És ezeknek a helyzeteknek a megoldásához az értelmünket kell "mozgásba hoznunk", mert az érzelmi reakció általában gyors, rövid, és könnyen bezárja a szívünket.

Az önkéntes cselekvés, jószándékkal, segítő szándékkal tele, tisztít, frissít, éltet (önmagunkat, és a másikat), áramlásba hozza körülöttünk a jót, a szépet, a jókedvet, bennünket is kedvessé tesz, és közben széppé is.

Ébresszük, dícsérjük, tartsuk meg, beszéljünk a jószándékú önkéntes tettekről, hogy minél több lehessen belőle és az életerővel gazdagítson bennünket, és gyermekeinket!

"Annál teljesebb az ember, minél hiánytalanabbul szétosztja magát szüntelenül."
Ancsel Éva