Néhány gondolat a nagyoktól

"Azért a legfontosabb a zenei nevelés, mivel a ritmus és összhang merül alá leginkább a lélek mélyébe, és a legerősebben ragadja meg azt."

Platón


"Mondd meg nekem, mit dalolsz, megmondom, ki vagy. A bennünk továbbrezgő dallamok és foszlányaik olyat vallanak felőlünk, amit semmi lélekelemzés nem hoz felszínre. Bevilágítanak a lélek rejtett zugaiba, ahova másképp nem férkőzhetünk."

Kodály Zoltán

"A zene a káoszból rendet teremt; a ritmus a széttartót egységbe fogja; a melódia a megszakítottat folytonossá varázsolja; a harmónia az össze nem illőket összeegyezteti."

Yehudi Menuhin

"A zene erkölcsi törvény. Lelket kölcsönöz a mindenségnek, szárnyat az élménynek, szállni tanítja a képzeletet, bájt ad a szomorúnak, derűt és életet mindennek. Lényege a rendnek, és útja minden jóhoz, igazságoshoz és széphez vezet, amelynek csak láthatatlan, de kápráztató, szenvedélyes és örökkévaló alakja."

Platón

"A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése. A népek legendái isteni eredetűnek tartják. S ahol az emberi megismerés határait érjük, ott a zene még túlmutat rajtuk, olyan világba, melyet megismerni nem, csak sejteni lehet."

Kodály Zoltán
"Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be."
Kodály Zoltán

Az égig érő fa

Érdekes, de legalábbis számomra új vállalkozásba fogtam, amikor Az égig érő fa meséjét játszottuk, dramatizáltuk el a gyerekekkel. Meghatároztam, hogy mely részletek emelkedjenek ki, s hova lehetne néha feszültség oldásként, néha a történések, az elmélyítés miatt egy-egy játékot, zenét betenni. Segítőre is szükségem volt, aki a királyt s a gebéből átalakuló paripát játssza. Illetve egy kézbáb, Panni lett a királykisasszony, akit a végén az egyik kisfiú feleségül vett, s járta vele a lakodalmas táncot. Másik alapot a mesében rejlő négy elem és az ahhoz kapcsolódó próbák, átélések jelentették. Minden a királykisasszony virágoskertjében indult. A FÖLDalatt szunnyadó magocskákból. A gyerekek a Kősziklán felfutó kezdetű népdalra kinőttek a földből. A Piros, sárga, kék kezdetű dal volt a következő kis figyelemgyakorlattal: amikor a dalban a rózsa, a tulipán és a harangvirág virágnevek csendültek fel 1-1 kisgyereknek kellett a tőlem kapott triangulumot, csengettyűt és száncsengőt megszólaltatniuk. Egyszer csak Panni királykisasszony is megérkezett. Bájosan a kedvenc dalát, az Alma, alma piros alma odafenn a fán-t daloltuk vele. Ám ezután feltámadt a szél, és a Tekereg a szél, csavarog a szél dalára hatalmas forgószél kerekedett, és felrepítette a királykisasszonyt. Egy létrából készítettünk neki palotát, s elbújtattuk. Ezután a király kihirdette, hogy azé lesz a lánya és fele királysága, aki a királykisasszonyt megtalálja. Sajnos a hecke-ficki hercegeknek nem sikerült, de mi betévedtünk a király kondájába. Egy kis malac, röf röf röf… s már szólt is a kismalacokról a dal, s túrták a gyerekek négykézláb a földet… A kiskondásnak az egyik bölcs kismalac megsuttintotta, hogy hogyan lehetne a királykisasszonyt megtalálni. Mentünk hát a királyhoz, hogy megkérjük, hogy bocskort s gúnyát csináltasson nekünk, s elindultunk fölfelé, szép, alapos, egyenletes ritmusban (ahogy a VÍZ is áramlik a fa törzsében) (ritmushangszerekkel kísérve) föl a fán. Erdő mellett, nem jó lakni, hangzott a következő dal a gyerekek hangszerezésével együtt. Mikor fölértünk, mert a 7 pár bocskorunk, s a 7 rend gúnyánk is elkopott, láttuk, hogy ott vagyunk egy másik világ kapujában. Mert a levélen, ahová a levél nyelén csak kúszva, mint egy hernyó tudtunk menni, - egy másik világ van, ugyanolyan, mint odalent a földön… No de az első LEVEGŐ-próbát, bátorság próbát ki kellett állni, ráugrani a levélre. Milyen állat erejével ugorhatunk? Mondták a gyerekek, hogy a nyuszi is tud jó nagyot ugrani. Hát nyusziztunk egyet a Nyuszi-Gyuszi fekszik árokban kezdetű dalra. De a mese úgy szól, hogy Jánoska ráugrott a levélre, mint egy béka. Így egy békás dalra (Levelibéka fönn a fán) brekegtünk, s ugortunk át a másik világba. Ott megállítottuk a kakas-lábon forgó várat, s a királykisasszonyhoz mentünk. Ő el is bújtatott minket, hogy a sárkány nehogy azonnal megtaláljon, s fel találjon azonnal falni bennünket. Ekkor a gyerekekkel egy nagy kendő alá rejtőztünk. S itt egy kis tanácskozást tartottunk. Stratégiai gyűlést, mint a nagyok. Mit is csináljunk, ha jön a sárkány? Kérdeztem. Mi legyen a félelmünkkel? Egy kisfiútól azonnal jött a hőshöz méltó válasz: vágjuk le a fejét! Jó, és még mit? Egy kislánytól a következő felelt érkezett: - Repüljünk el! - És van szárnyad? -kérdeztem én vissza - Igen, van – mondta a kislány. No, ennek a válasznak nagyon örültem! Igazi tündérrel lehet akkor dolgom  A kérdezősködés végén egy javaslatom volt még: énekeljünk, s akkor nem fogunk félelmet érezni… Így a Süss fel nap-ot elénekeltük. S a végén az egyik kisgyerek megszólalt: Én nem is félek! Ám ekkor megérkezett a sárkány, akit három szivárvány színű tollsöprűből s némi piros szalagból eszkábáltunk össze. Élethű volt, azt hiszem, mert volt, aki teljesen elhitte létezését. A sárkány kiosztotta ránk a feladatot, az istállójában lévő lovakat kellett etetni s a kedvükben járni. Egy gebét kivéve. Annak nem szabadott, csak mindig mást adni, mint amit kért. Átköltve egy kicsit az Egyél libám kezdetű dalt, az Egyél paci és Gyí paci paripára elvégeztük a teendőket. De a kis sovány gebén megesett a szívünk. De jól is tettük, mert ő tudta a megszabadulásunk titkait. Azonnal meg is gyújtottuk a 7 öl fát, s hozzá a Tüzet viszek kezdetű dallal játszottuk el a TŰZ fellángolását, majd parázzsá csendesülését. A tüzes parázstól a ló megerősödött, sőt egy arany csík lett a hátán, mi több, 5 lába lett!!! A királykisasszonyunk pedig kitudakolta a sárkánytól, miben tartja az erejét. Ezt egy gordonka segítségével 3 aprócska zenedarabbal meséltem el a gyerekeknek. A vaddisznó reszelősen röfögött, a nyuszi rövid hangokon ugrált, a darazsak pedig gyors ritmusban duruzsoltak. Harci eszköznek ott volt a mutatóujj-kardunk, a másik kezünk nyitott tenyere pedig pajzsnak kitűnőnek bizonyult. Gyakorlatoztattuk egy kicsit rövid reneszánsz zenére párosával a harci jártasságunkat, majd nekiindultunk az erdőnek, hogy megtaláljuk a vaddisznót. A fejét kettévágtunk, előpattant a nyúl, annak a fejét kettévágtuk, előugrott a skatulya, benne a 9 lódarázzsal, de azt is összelapítottuk. Visszatérve, a sárkányt valóban erőtlenül találtuk, már csak vonszolni lehetett. De hogy teljesen bizonyosak legyünk, hogy félelmünk tárgya bátorságunk és tudásunk révén valóban megsemmisült, a három tollsöprűt összekötő zsinórt is elnyisszantottuk, s diadalmasan a táltosunk segítségével becsukott szemmel a földre szálltunk. Ott nagy lakomát csaptunk Panni királykisasszonyt hozzáadtuk az egyik királyfihoz, ő táncolhatott vele, a többiek is ropták a Kicsike lány, ha táncol kezdetű dalra. A végén kitört belőlünk a felszabadító taps, hogy ilyen bátran, s hősiesen kiálltuk az összes próbát!

Szívem virága

A mai foglalkozás végén, mint annyiszor, meggyújtottam a gyertyát az utolsó dal előtt, hogy aztán a dal végén elmondjam: - Ez a tűz most összegyűjtötte a jó élményeiteket, amit a foglalkozás alatt átéltetek Tegyétek bele a szívetekben, hogy otthon is elő tudjátok majd venni. - S ekkor a kezünkkel egy apró mozdulattal a szívünkbe tesszük ezeket az érzéseket, élményeket.  Eztán elfújjuk közösen a gyertyát.
Utolsó, elbocsátó gondolatként ezt találtam ma mondani: - Otthon is énekeljetek, mert a daltól, az énektől kivirágzik a szívetek.
Egy kisfiú nagy tágra nyílt szemmel visszakérdezte: - Tényleg?
- Igen, tényleg. 
A saját énekünk megtisztítja a szívünket. Talán mert "hangot kapnak" az érzéseink, talán mert őszinte és boldogító formát.
Ezt kívánom: használjuk ezt a csodálatos eszközt, boldogító dalolást!

Muzsikával a félelemmel szemben

Újra félelmet kelt kisfiamban egy sötét szobába bemenni. Egyik nap egy épp nehezen letehető dologgal foglaltoskodtam, s át akartam őt küldeni a másik, a sötét szobába. De félt.
Eszembe jutott, hogy az ember, amikor énekel, nem tud félelmet érezni.Ez valahogy az agy szintjén is magyarázható, hogy gátlódik egyik terület a másikától. 
Szerettem volna, ha győzedelmeskedik ebben a próbában és ezáltal megerősödik. S nem mellesleg egy jó kis módszert is elsajátít, hosszú távra.
Így hát rá is zendítettünk, amit kettesben kérdezz-felelekkel szoktunk énekelni:
-Hova mész falevél?- s már hallottam is az útrakelő válaszát:
-Oda, hova visz a szél.
-Honnan jössz falevél? - énekeltem, s vártam a választ, nem késett soká: 
-Fa ágáról hoz a szél.
A következő dallamsorokat már el sem kellett énekelni, eddigre visszaért boldogan, mosolyogva a bátorság erőit felizzító kisfiam.
-Anya, nem féltem!

Kokas továbbképzésen jártam

Izgultam, mert valószínű volt, hogy a régi csoporttársak közül nem találkozom senkivel. Teljesen idegen emberekkel fogok találkozni. Ráadásul vagy inkább szokás szerint, :) nem is tudom, nem találtam a megfelelő házszámot, ahová a képzést hirdették. Így épp becsöppentem. De az első pillanattól fogva Klári néni szellemisége fogadott: a tanfolyamvezető átölelt, a nevemen szólított és már kezdtük is a közös dalolást. Hazaértem. Az otthon melege kifejezés talán a leg találóbb erre az érzésre. Nem kapcsolódik hozzá semmi elvárás, és szeretlek-nem szeretlek játszma, és nincsenek előzmények, ettől még tisztább tud lenni az egész légkör. Testvérek felgyülemlett karma nélkül, csak adni egymásnak, és nem kiszipolyozni akarni, csak szeretni, megérteni akarni. Ha csak az utcán találkozom ezekkel az emberekkel, lehet, hogy elmentünk volna egymás mellett, vagy ha netán beszélgetésbe elegyedünk is, nem érintünk túl sok komoly témát és érzelmet. Itt viszont megnyílunk, táncban, szóban, érzésben. Táncoltam valakivel. Követtük egymás kezét, mozdulatait. Olyan természetes volt, és egyben valami félelmetes is, hogy átadom magam a táncban. Követni valakit, teljesen figyelni rá, átvenni a mozdulatait, a zenére keletkezett érzéseit veszélyes a kis énünknek. Talán elveszíti önmagát... De nem veszítettem el önmagamat, épp, hogy tanultam valamit. Tanultam átadni magam, tanultam a jó értelemben "vezetve lenni" érzését, tanultam egy másik emberről. És aztán ő is átadta az irányítás lehetőségét. Ő figyelt rám, és követett. És én igyekeztem. Elfogadni őt, teremtővé válni a közös karmozgások szépségében...
Mennyire nem ehhez vagyunk hozzászokva, és a pszichénk sem. Rengeteg védő mechanizmussal és energiával felépített falak mögé rejtezve éljük az életet. És ahol csak egy kicsi esély is megvan, hogy valami hasonlóba cseppenünk, vagy esetleg lehetőségünk van, hogy létrehozzunk egy ilyen hangulatot, légkört, kitüremkedik ez a részünk.Kitüöremkedik, pedig valójában ezek lennénk, ezek vagyunk. Szeretetből vagyunk.
Mi az akadály, hogy ne ezt éljük? 
A körülmények? Igen, lehet, hogy vannak közegek, melyekben túl sok az érzelmi és mentális piszok, s emiatt nem alkalmasak erre.
De a nagyobb akadály mi magunk vagyunk. Helyesebben a burkok, amelyek rárakódtak Magunkra.
Ez az életünk küzdelme. Hogy ki tudjuk magunkból hozni ezt a Szeretetet. Le tudjunk hatolni a falakon át bensőnkbe a kincseinkért. És mikor felhozzuk a kincset, mindenkinél - természetétől függően - más-más energiaként fog megmutatkozni. Akarat-energia, bölcsesség, mentális energia, szívbéli energia, formaalkotó energiaként, kapcsolati energiaként, vagy még nagyon sok árnyalatban tündökölhet.
Jó küzdelmet kívánok. És hasonlóan szép "otthon-élményeket" bárhol is legyetek!

Világmindenség - zene

Ahogy a zenész szüntelenül keresi a legszebb hangot, úgy várja a zene a világmindenségben, hogy valaki megszólaltassa. Marlo Morgan

Zene-rend

“A zene: a helyes rend érzelemmel telített megértése. Az értelemmel megáldott halandó ember számára az isteni nagylelkűség adománya abból a célból, hogy a magas dolgok felé tekintsen."  
Augustinus

Egy ember dala...

"Kelet-Afrikában van egy törzs, ahol a gyermek megszületésének idejét nem a világrajövetelének napjától, sőt nem is a fogantatás napjától számítják. E törzs számára a születés kelte azt a napot jelöli, amikor a leendő anya először gondol majdani gyermekére. Az anya, amikor úgy érzi, eljött az ideje, hogy gyermeke legyen..., elvonul az erdőbe, és magányosan ül egy fa alatt mindaddig, amíg bensőjében meghallja gyermeke énekét. Amint ez megtörtént, az anya visszatér a falujába, és megtanítja az éneket a leendő apának. Ezután ezzel az énekkel hívogatják a gyereket. Miután a gyerek megfogant, az asszony a méhében hordott kisbabának énekel, és megtanítja a dalt a falu bábáinak és öregasszonyainak, akik a vajúdás alatt és a születés csodálatos pillanatában ezzel az énekkel köszöntik a gyermeket.A szülés után valamennyi falubeli megtanulja az újszülött énekét. Ez a dal ezután élete minden fontos pillanatában elkíséri. Ezt éneklik neki, amikor valami baja esik, ezt éneklik győzelmek, szertartások, felavatások alkalmával vagy a házasságkötési ceremónián. Amikor élete végén szerettei összegyűlnek a halálos ágyánál, utoljára hangzik fel a dal."/Jack Kornfield: A lélek éneke/

Yehudi Menuhin gondolata

"A csecsemő sírása új keletű önállóságát hirdeti, boldog köszöntés, bánatos búcsú egyszerre. Világra jöttünk után még hosszú ideig mélyen bennünk él az anya szívdobogása, belénk vésődött, akár az identitásunk. Hiányát érezzük, és pótolnunk kell más hangokkal, elsősorban a saját hangunkkal, mert a hang és ritmus kapcsolatteremtés. A zene az ember legősibb kifejezési formája, ősibb, mint a nyelv vagy... a képzőművészet; az emberi hangból született, és az égető szükségből, hogy kapcsolatba kerüljünk embertársainkkal. Tulajdonképpen a zene az ember, sokkal jellemzőbb rá a szavaknál, hiszen a szavak konkrét jelentést hordozó, elvont szimbólumok. A zene érzelmeink mélyebb rétegeire hat és arra kényszerít, hogy egész lényünkkel reagáljunk rá. A zene hidat ver a szellem és az érzékek világa között, büntetlen extázist vált ki, dogma nélküli hitet hordoz, magáról az emberről szól. "( Yehudi Menuhin )

Zene - ókori kínai szemmel

„A zene (jo) voltaképpen öröm (lo). Az ember nem lehet el öröm nélkül, ha pedig örül, akkor ezt hangokkal kell kifejeznie, mozgás és nyugalom által kell testi formába öntenie. … Ha az ember úgy ad örömének testi formát, hogy letér a helyes útról, akkor nem kerülheti el a felfordulást. A régi királyok gyűlölték a felfordulást, megállapították tehát az Ódák és Himnuszok muzsikáját, hogy a zenét megtarthassák a helyes elvek útján (tao). Céljuk az volt, hogy a muzsika képes legyen örömet kelteni, de soha ne ernyesszen el; hogy szépsége képes legyen változni, de soha ne hunyjon ki; a hangok sokasága vagy kevesebb volta, szerénysége vagy gazdagsága, valamint a szünetek és hangok ritmusa képes legyen felkelteni az emberben a jóra való hajlamot; s a bűnözés szellemének a zene ne nyisson utat a szívbe.”

Sziün-ci

Zümi

Rachmaninov: Zongora koncert No2. 2. tételére elrepültünk a csillagokhoz, és ott leszállva valamit kerestünk, amit visszahozhattunk a földre.
Az egyik kisfiú egy zümit hozott. A többiek pedig nekem ajándékot, amin meglepődtem, mert nem mondtam, hogy kinek, és miért hozzuk azt, amit találtunk. A kisfiú zümijét viszont kicsit lekicsinyellték, így úgy éreztem, helyre kell billentenem benne, hogy nagyon is jó, hogy egy kis zümmőgő életet hozott.
Azt is mondta, hogy beleteszi a szívébe. Azzal az addig nyitott kezeit, amiben szinte látható volt az elképzelt zümi, a szívéhez emelte.
Lehet, hogy neki a zümije a benne lévő örök tüzet, örök mozgást jelenti. - mondtam.

A zene hivatása

„Mert mi más a zene hivatása, mint a világegyetem örök harmóniáját tükrözni és hirdetni az embereknek, hogy megtanuljanak beleilleszkedni.”

„A jó zenének feltétlenül van általános embernevelő hatása, mert sugárzik belőle a felelősségérzet, az erkölcsi komolyság. A rossz zenéből mindez hiányzik, romboló hatása odáig terjed, hogy megingatja az erkölcsi törvénybe való hitet"

„A zene ügye az általános iskolában nem is a zene ügye elsősorban. Közönségnevelés = közösségnevelés. A közösségi ember formálásához egyetlen tantárgy sem járul annyival, mint a jól vezetett ének.”

„minden nagy művészetnek kettős arca van: mennél régibb századokra nyúlnak vissza gyökerei, annál messzibb jövőbe sugárzik ki. A fa koronája oly magasra nő, amilyen mélyen fúródik gyökere a talajba.”

Kodály Zoltán

Kavicsok a patakban

Egy foglalkozást a köveknek, kavicsoknak, a természet-anya anyagi oldalának, a FÖLD elemnek szenteltünk. Az egyik részlet arról szólt, hogy a nagy sziklából lepattanó, leszakadó kövekből lesznek a kavicsok, a patak, folyó simogatására, finom, kitartó és állandó csiszolására.
A gyerekek lefeküdtek, én pedig egy világoskék nagy anyaggal simogattam őket, mintha a folyó vize lenne. Közben daloltunk a patakról. Az egyikük feszült figyelemmel várta, mikor ér oda a kék anyag, s csak akkor mozdult. De akkor gurult egy nagyot.
A végén, hogy megkérdeztem, milyen volt lecsiszolódni, az egyik kislány azt mondta, hogy olyan szép sima lettem, mint amilyen a kövem. (Az elején kaptak varázskavicsot, s ő ekkor még ezt szorongatta, szép, fehér, tisztaságot idéző volt a köve.) Teljesen azonosult vele, közben is figyeltem.

Pusziritmus

Hallgattuk Gryllus bácsi CD-jét, úgy hogy közben Gergőt felvettem, mint régen baba korában, próbáltam az ölemben tartani, de hát igen, 6 évesen már kinövik az ölünket. És közben adta a puszikat. De nem is akárhogyan - ritmusra. Én pedig folytattam. Így lett egy puszikíséret, mondhatnám puszihangverseny a zenehallgatásból.
:)

A dal

"A dal madárrá avat."
Weöres Sándor

Hernyóból pillangó

Gyerekeknek tartott foglalkozásunkon a gyerekek az egyik pillanatban hernyóvá alakultak. Vittünk magunkkal egy nagy kendőt, ami mindenfélévé átvarázsolódott a foglalkozás folyamán, s most épp a báb külső burkává lényegült át. A gyerekek bekucorodtak a nagy kendő alá, akinek kilógott a lába, az gyorsan behúzta - mert ugye a bábból nem lógnak ki mindenféle testrészek. :) A bábban különös és egyben hatalmas változások zajlottak, varázshangokkal kísérve, s eljött a pillanat, hogy túl szűkké vált a báb belseje, s ki kellett repeszteni, ki kellett jönni a napvilágra. Ekkor még egy dal erejéig szárogattuk a szárnyainkat, közben az elképzelt napsütés cirógatta az arcunkat. Majd a következő dallal nekilendültek szárnyaink az égbe, majd virágról virágra.
A gyerekek szemében különös boldogságot láttam: az átalakulás boldogságát. Másnak lenni, mint amik voltunk: megtisztultunk a hernyóság földhözragadságából, és csodálatos, levegőt meghódító lényekké válhattunk.
A képzelet ereje hatalmas erő: megtisztít, átalakít, boldoggá tesz. És nem kell hozzá más, csak mi magunk.

A gyermekszelidítés

Egy este nagyon nagy nyüzsgés, rengeteg "munka" után egy ismerős kisfiúval, az ő anyukájával, papájával és gyermekemmel autóztunk hazafelé. A kisfiú 3 éves, de a déli alvást kihagyta: annyi minden érdekes volt aznap! Így estére jól elfáradt, s a megpihenés helyett inkább felpörgött: kiabált, ami addig nem zavart annyira bennünket, míg az autóba, összezárt térbe nem kerültünk.

Ő itt is folytatta a kiabálást, kántálást, s a fáradt felnőtt fejeket (gondolom a sajátját is) hasogatta a lárma. De ő nem hagyta abba a hangoskodást. Figyelmen kívül hagyott finom és durva kérést egyaránt, amivel a felnőttek próbálkoztak.

S ekkor édesanyja ezt kérte tőlem:

- Énekeljünk valamit!

- Jó, rendben, énekeljünk! Mit?

És rövid gondolkodás után elkezdtünk egy szép nyugodt, finom dalt.

A kisfiú pedig, mintha varázsdal lett volna - egy pillanat alatt abbahagyta a kiabálást, rosszalkodást, odafigyelt, hallgatta. Aztán kérte, hogy énekeljünk még. Énekeltünk.

Közben a fiúk egy zsinórt kifeszítenek az autó fogantyúkhoz, így már pendülhetett is a kíséret!

Szép volt, olyan igaz volt.

Megerősített a zene hatalmáról.