Egy kis reggeli tapasztalat
Reggel kisfiammal biciklivel mentünk az óvoda felé. Félúton Gergő előreszólt: Anya ma nem fogok sírni! (Tudni kell, hogy minden reggel, mióta bölcsődés, és aztán óvodás hüppögés és sírás mellett válunk el, s mondták a bölcsödében is és az óvodában is, hogy fél perc múlva semmi baja.) Hát ezek alapján visszakérdeztem: Miért mi történt, hogy jutottál erre a következtetésre, hogy nem fogsz sírni? – Nem tudom. - volt a válasz.
Biciklizünk tovább, egyszer csak Gergő azt mondja: - Anya, azt hiszem, mégis sírni fogok…
Erre visszakérdeztem: és erre most hogy jutottál? - Eszembe jutott valami. – válaszolta.
A gondolat ereje hatalmas, gondoltam, egy rossz gondolat, és a kezdeti lelkesedés, és változni akarás tovaszáll. De aztán azt mondtam neki:
- Ha valami rossz jut az eszünkbe, akkor olyankor eszünkbe kell juttatni a jót, és akkor elszáll a másik gondolat. Most pl. hogy ott lesz a barátod a Csabika, hogy milyen jót fogsz játszani az óvodában – gondolj ezekre.
Természetesen (mivel egy jól bevett szokásáról volt szó Gergőnek) sírt elváláskor, de elgondolkodtató volt, egyrészt a gondolatok ereje: egy átsuhanó gondolat, és már szomorú is lett a kis lelke. De ott a lehetőség, hogy felemeljük, kiemeljük magunkat a rossz gondolatok mocsarából. És felhívta a figyelmet, saját magunkat is felemelhetjük ezzel a módszerrel egy rossznak tűnő helyzetben.
"Ha el akarsz menekülni az elől, ami szorongat, nem máshol kell lenned, hanem másnak."
"Több dologtól rettegünk, mint amennyi sújt bennünket, s gyakrabban szenvedünk a képzelődés folytan, mint valódi ok miatt." Seneca
"Ne gondold, hogy ami neked nehezedre esik, az emberileg lehetetlen. Inkább úgy fogd fel, hogy ami emberileg lehetséges és megszokott, azt te is elérheted.” Marcus Aurelius
A sírás
Amikor egy kisgyermek sír, az embernek összeszorul a torka. Legszívesebben a kicsi segítségére sietne, bármi legyen is az a segítség. Egy csecsemőnél ez a legnehezebb, mert még csak meg sem tudja mondani, mi baja van. Számára ez az egyetlen eszköz, mellyel közölni tudja, nincs rendben velem valami! Ekkor a segítő szándékon, a jó megfigyelő készségen és a beleérző képességen múlik sok minden. Később néhány kisgyermeknél is szükséges ez a képesség a velük foglalkozó felnőtt számára. Fájdalmukat olyan mélyre tudják rejteni, hogy nehéz szívükhöz eljutni, és megmutatni nekik a kivezető utat.
Felnőttként gyakran nem sírunk, mikor szükséges lenne, vagy sírunk, de hiába nőttünk fel, nem tudjuk pontosan, miért. Ebből a szempontból hasonlítunk egy gyermekre.
Sírunk, amíg meg nem nyugszunk, egy csecsemő sír, amíg el nem múlik a fájdalom, vagy nem segítik, hogy elmúljon az általa rossznak, fájdalmasnak érzett helyzet. Sírásra késztet valaminek, valakinek a hiánya, és a lelkünkben érzett hiány, feszültség is feloldást nyerhet a sírással.
A lelki és testi fájdalmaink miatt sírunk, és rossznak tartjuk a sírást. De vajon ha nem csupán a testünkkel és lelkünkkel azonosulunk, hanem azzal a szellemmel, mely hív bennünket a tökéletesedésre, akkor vajon hogyan vélekednénk erről az emberi megnyilvánulásról? A sírás megmutatja, hogy baj van. És egyben lehetőséget is teremt, hogy megkönnyebbüljünk, megtisztuljunk. Ez is egy ajándék, az Élet tanítómestereitől. Jelzés saját magunk, a környezetünk felé, hogy valamely, a harmóniától eltérő dologgal, hiánnyal kell szembesülnünk. A természet jótékony jelzése, hogy valamin változtatnunk kell. A fájdalom kifejeződése, s egyben pillanat a gyógyulás útján. Néha amikor sírunk, felfedezzük lelkünk egy rejtett igényét. Például igényét a szabadságra. Arra, hogy az általunk vélt lesújtó bezártságból a szellem könnyed szabadságába repülhessen végre. Kisírjuk magunkat, mintegy megtisztulásként, és rájövünk, hogy volt-nincs rablánc!
A csecsemő sírása vajon miért hasít úgy az ember lelkébe? Saját szenvedéseinket éljük meg benne? Miért érezzük úgy, hogy szörnyű kín, az, amit ő átél? Valóban az lehet, hiszen nemrég zárták be egy hús-vér börtönbe. Azonban azt is látni és megerősíteni kell, hogy a szenvedés a bölcsesség forrása. Amikor a fájdalom elhatalmasodik az emberen, mindig azt felejti el, hogy ez a fájdalom az ára a tanulásnak, a bölcsesség megszerzésének.
A fájdalom a szeretet révén válik bölcsességgé. A szeretet az az erő, amivel képesek lehetünk szívünk mélyén is elfogadni a fájdalom létezését. A szeretet az az erő, amivel enyhíteni akarjuk a másik ember fájdalmát. De a szeretet azt is mondja, hogy mindenkinek van egy életútja, amin saját magának kell megharcolnia az egyes nehézségekkel. Segíteni tudunk neki, de meg nem tehetjük helyette a lépéseket. A szeretet erő, mely egy nagy Egységbe vonja az élőlényeket. Ezen nagy Egység részei önmagukban is egységek, egészek, tökéletesek, és mégis paradox módon hiányosak is. Az ember, ezt a látszólagos hiányt újra és újra megsiratja. De a fájdalom közben lelke fejlődik és megerősödik, győzelmeket ér el közben, s tisztaságot.
Kicsi fiam mászni tanult
Kicsi fiam mászni tanul. Egy héttel ezelőtt még hasra sem tudott fordulni. Segítgettem neki, húztam a karját, ő pedig erőlködött, hogy kövessen a mozgásban. Miután a segítségemmel hasra gördült, diadalittas arckifejezéssel keresett célt magának. Én vele tartottam, megfigyeltem, hová szeretne eljutni, s toltam a lábát, ő pedig kapaszkodott kezével a padlóba, lábával a kezemnek támaszkodott. Amikor elértünk valamit, már emelkedett is a magasba kicsi mellkasa, és figyelmesen körülnézett, mit is kellene most meghódítani. Néhány nappal később azonban valami megváltozott. Egyik közös játékunk alkalmával azt vettem észre, hogy picurka a hátán fekve felemelte a lábait, oldalra fordította, egyik kezével fogta a másikat, és mint mikor én segítettem neki a hasra fordulásban, ő maga magának húzta a kezét, és egyszer csak hupsz! Már a hasán is volt. Az öröm így még nagyobb lett az arcán, és már ment is volna tovább. Erőlködött, emelgette a fenekét, a lábaival a padlón Egyebek... dobolt, kezével előre nyújtózott. Most hogyan segíthetnék neki?- gondoltam. Ha mindig tolom a lábát, elmarad az általa megtett erőfeszítés. Gondoltam egyet, hadd próbálkozzon egyedül! Köré raktam a játékokat egy kicsit messzebbre, mint amit éppen elért. Ez neki is nagyon tetszett és már nyúlkált és minden izmát megfeszítette. Amikor elfáradt, segítettem neki elérni a játékot, majd a hátára fektettem, és a játékokat, vágyva vágyott céljait mutogattam, ráztam, fújtam a szeme előtt. Ő pedig lelkesen nézegette, fogdosta és megszeretgette minden oldaláról egy kicsit a tárgyakat. A kedvence egy vizes flakon volt. Gondolom a csobogó hang a csillogó víz látványa, és az üveg változatos, „jól letapogatható” alakja ragadta meg újra és újra tekintetét, és fejlődő tapintását. Egy hétköznapi tárgy… számára mégis lelkesítő dolog, sőt, fejlődésének a kulcsa. Eszembe jutottak ennek kapcsán Tanítóim, nálamnál bölcsebb Mestereim. Ők is így segíthetnek. Példát mutatnak és „kezet nyújtanak”: láthatatlanul húzzák egy kicsit a karomat, tolják a lábamat. Aztán egy következő pillanatban rájön az ember, hogy ezt a mozgást már eléggé begyakorolta, hiszen lám-lám, egyedül is képesek rá! Maga-magunknak is húzhatjuk a karunkat! Nem kapjuk meg Mestereinktől azt a könnyítést, hogy megteszik helyettünk a lépéseket. Utat mutatnak, de magunknak kell, a saját kezünkkel kell meghúzni a másikat. Hiszen ez a legcsodálatosabb benne, hogy minden lény megkapja a legnagyobb segítséget, de mégis önmaga fejlődik! Hétköznapi dolgok segítségével tanulunk, de ezek mégsem hétköznapi tárgyak, helyzetek, mert kincseket rejtenek magukban: fejlődésünk, győzelmeink drágaköveit… Kicsi fiam „egy flakon kedvéért” rengeteget fejlődött. Miért nem fejlődünk mi is így az előttünk álló helyzetekben? Mestereink és a Sors, Isten „elrendezik” körülöttünk a „játékokat”, melyek elérésére vágy ébred bennünk. Ez a vágy születésünktől fogva hajt bennünket. Ez a vágy lelkünk építésére, a fejlődésre vezet bennünket. Ez a vágy segít túlélni, átlépni, meghaladni a nehézségeket. Néha felsejlik bennünk az is, hogy milyen megkapni a hőn áhított „flakont”. Ez az előlegezett jutalmunk a megtett erőfeszítéseinkért. Majd a belénkoltott vágytól hajtva újabb célt szemelünk ki magunknak, és a „játékot” újrakezdjük.
