Mesék

Varázsmeséket a következő helyen lehet jókat találni, alul a szöveg alatt a címekre kattintva:
varazsmese

Mesekönyvek a Magyar Elektronikus Könyvtárban:

Grimm legszebb meséi

Arany László: Magyar népmesék

Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese

Benedek Elek: Többsincs királyfi és más mesék

Benedek Elek: Csudalámpa - Ezüst mesekönyv, népek meséi válogatás

Benedek Elek: A FEKETE KISASSZONY

Magyar mese és mondavilág I. - Benedek Elek tollából

Fésűs Éva néhány meséje és versei

Karácsonyi mese, amit Boldizsár Ildikó szokott mesélni  karácsonykor

Selma Lagerlöf meséje (Nils Holgerson írója

Nem találtam meg az interneten, így az ő megfogalmazása alapján próbálom leírni:

itt hallható

Egyszer volt egy ember. Egy éjszakán a feleségének gyermeke született, s ezért a férfi elindul tüzet keresni, mert nem volt otthon tűz. Megy, megy és sehol nem talál. Bekopog a házakba, de sehol nem talál, mert mindenki elutasítja. Az éjszaka mély és sötét.

Elindul hát a pusztaságba, mert meglát valahol messze egy pislákoló kis fényt. S ahogy közeledik, látja, hogy ez egy pásztor, aki a nyájával hever a tűz körül. És három jól megtermett kuvasz van a tűz körül. A kuvaszok már messziről megérezték, hogy jön egy ember. Felborzolták a szőrüket, s ugrásra készen álltak. Amikor odaér az ember, ugranak: az egyik a combjába akar marni, a másik az arcába, a harmadik a lábába. De az ugrás közben egyszer csak megjuhászodnak. Mind a három lehuppan úgy a földre, hogy a fogak összezáródnak, és a három kutya hang nélkül lefekszik a jövevény lábához. A jövevény látja, hogy rengeteg bárány fekszik a tűz körül. Neki el kellene jutni a tűzhöz, s nem tud hogy utat törni magának, elkezd az állatok hátán menni. De az állatok nem mozdulnak, hanem csöndben tűrik, hogy valaki járjon rajtuk. Amikor odaér a tűzhöz, az öreg pásztor felébred, s abban a pillanatban a hegyes botja után nyúl. S dühében, hogy valaki közeledik, és sértetlenül eljutott egészen hozzá, odavágja a hegyes botot. A bot röpül, röpül sivítva, de ahogy az ember közelébe ér, hirtelen irányt vált és egészen máshová esik. A pásztor megrökönyödik egy pillanatra, hogy mi történt itt, micsoda éjszaka ez, hogy a kutyák nem bántják az embert, hogy a bot is másfelé esik le, s nem bántja az embert, az állatok nem riadnak fel, hogy valaki jár a hátukon. Mi történik itt? Akkor az ember már megszólal, hogy tüzet szeretne kérni, mert nincs tűz, amivel világítson. Neki ma gyermeke született és fázik otthon a kisbaba. A pásztorban újra fölcsillan a gonoszság, s azt mondja, vegyél magadnak, ott van, ha akarsz. Az ember odamegy, de csak a puszta keze van, amivel a parazsat föl tudná venni. S nem tud mit tenni, fogja, s a kabátját kezdi telerakni a parázzsal. A parázs sem a kezét nem égeti meg, sem a kabátját nem gyújtja föl. Akkor a pásztor már nagyon elcsodálkozik, hogy mi történik itt ma? Nem érti. Elkezdi követni ezt az embert. Megy utána, s látja, hogy ez az ember viszi a tüzet egy barlangba, ahol valóban ott van egy kisbaba és egy asszony. Olyan szegények, hogy a kisbabát még betakarni sem tudják. S ekkor nagyon megijed és megilletődik attól, hogy ilyen szegénységet már régen látott. S elővesz egy takarót a kis tarisznyájából és azt mondja ennek az embernek, hogy takarja be ezt a kisbabát. S abban a pillanatban észreveszi, hogy mindenhol a barlangban angyalok ülnek és énekelnek, és azt mondják, hogy milyen jó az, hogyha az embernek kinyílik a füle és kinyílik a szeme és megtanul látni és megtanul hallani és milyen jó, hogy az a pásztor ilyen ember, akinek ez sikerült. És most láthat és hallhat.

MIFÉLE ÉJSZAKA EZ?

ADVENTI MESE IV.

Élt valamikor egy ember, aki nekivágott az éjszakának, hogy tüzet szerezzen. Bekopogott minden házba: „Segítsetek, jó emberek, feleségemnek kisgyereke született, és nagyon fáznak mindketten.” Az éj azonban mélysötét volt, az emberek aludtak, senki sem válaszolt.

Az ember továbbment, és egyszer csak a messzeségben tűz fényét pillantotta meg. Arrafelé vette az irányt. Amikor odaért, látta, hogy a tűz körül rengeteg juh és bárány hever, közöttük pedig egy öreg pásztor alszik. A pásztor lábánál három megtermett kuvasz nyújtózkodott. A neszre fölrezzentek, pofájukat szélesre tátották, de nem jött ki ugatás a torkukon. Akkor rárohantak az emberre: az egyik a combjába akart marni, a másik a keze után kapott, a harmadik pedig a torkának ugrott. Az éles fogak azonban nem engedelmeskedtek, a kutyák megjuhászodva huppantak a földre. Az embernek a legkisebb baja sem esett. Amikor közelebb akart menni a tűzhöz, nem tudott hova lépni az előtte heverő fehér bárányoktól. Annyira szorosan feküdtek egymás mellett, hogy képtelenség volt utat találni közöttük. Gondolt egyet, s az állatok hátán indult előre, s ment egészen a tűzig. A bárányok azonban meg sem mozdultak, és semmi bántódásuk nem esett az ember lépteitől.

Amikor az ember a tűzhöz ért, a pásztor fölébredt. Haragos természetű volt, mogorva mindenkivel. Amikor észrevette az idegent, megragadta hosszú, hegyes végű botját, és az ember felé hajította. A bot hosszú ívben röpült, de mielőtt a jövevényhez ért volna, irányt változtatott, és valahol a mezőn ért földet. Az ember akkor odaállt a pásztor elé, és így szólt: „Jó ember, adj egy kis parazsat. Feleségemnek ma kisgyereke született. Tüzet kell raknom, hogy ne fázzanak.” A pásztor legszívesebben így dörgött volna: „Takarodj!” - de aztán arra gondolt: „Kutyáim nem bántották a jövevényt, juhaim-bárányaim nem ijedtek meg tőle, és hegyes botom is messze elkerülte." Így szólt hát: „Végy, amennyit akarsz!”

A tűz már majdnem kialudt, és se venyige, se hasáb nem volt kéznél, hogy újra föllobogjon. Az embernek nem volt sem lapátja, sem edénye, amivel parazsat szedhetett volna. Az öreg pásztor kárörvendőn biztatta: „Végy hát, amennyit akarsz!” Az ember azonban lehajolt: puszta kézzel szedni kezdte a parazsat, és kabátjába rejtette. A parázs nem égette meg a tenyerét, nem perzselte össze a kabátját. Vitte, mintha egy halom diót vagy almát vitt volna.

A nagyharagú, mogorva pásztor ezt látva elcsodálkozott: „Miféle éjszaka ez? A kutyák nem marják meg az idegent, a juhok nem félnek tőle, a lándzsa elkerüli, s a tűz nem égeti meg.” Újra odaintette az embert, és megkérdezte tőle: „Mondd, miféle éjszaka ez, hogy mindenki irgalmas hozzád?” Ő pedig azt felelte: „Ha magadtól nem jössz rá, én nem mondhatom meg neked.” 

S már indult is visszafelé.

A pásztor fölkelt, és követte. Amikor az idegen szálláshelyéhez értek, a pásztor döbbenten látta, hogy az embernek még kunyhója sincs. Egy barlangban húzta meg magát az asszony és a gyermek, rideg szirt övezte barlangban. Arra gondolt: a védtelen gyermek bizonyára megfagy itt. S jóllehet kőszívű volt, megrendült e szegénység láttán, és elhatározta, segít a gyermeken. Tarisznyájából hófehér, puha báránybőrt húzott elő. Odaadta az embernek: hadd legyen takarója a kicsinek. Ebben a pillanatban megnyílt a szeme és a füle, látta, amit eddig nem látott, és hallotta, amit addig nem hallott.

Azt kérded, mit látott és mit hallott? Hát jól figyelj! A csöndben, hóesésben mi is láthatjuk, mi is hallhatjuk, amit a pásztor annak idején, mert a boltozatos ég alatt azóta is angyalok röpködnek minden karácsony éjszakán. Csak meg kell találni őket.

(A Selma Lagerlöf történetéből kialakított saját verziót mindig Szenteste meséltem a gyerekeimnek. Mostantól az ő gyerekeiknek mesélem már, azt remélve: egyszer majd ők is tovább adják az ő gyerekeiknek, hogy ne mehessen feledésbe annak tudása, mi kell a láthatatlan meglátásához és a hallhatatlan meghallásához...)

Boldizsár Ildikó Facebook oldaláról másolva