A gyermekszelidítés

Egy este nagyon nagy nyüzsgés, rengeteg "munka" után egy ismerős kisfiúval, az ő anyukájával, papájával és gyermekemmel autóztunk hazafelé. A kisfiú 3 éves, de a déli alvást kihagyta: annyi minden érdekes volt aznap! Így estére jól elfáradt, s a megpihenés helyett inkább felpörgött: kiabált, ami addig nem zavart annyira bennünket, míg az autóba, összezárt térbe nem kerültünk.

Ő itt is folytatta a kiabálást, kántálást, s a fáradt felnőtt fejeket (gondolom a sajátját is) hasogatta a lárma. De ő nem hagyta abba a hangoskodást. Figyelmen kívül hagyott finom és durva kérést egyaránt, amivel a felnőttek próbálkoztak.

S ekkor édesanyja ezt kérte tőlem:

- Énekeljünk valamit!

- Jó, rendben, énekeljünk! Mit?

És rövid gondolkodás után elkezdtünk egy szép nyugodt, finom dalt.

A kisfiú pedig, mintha varázsdal lett volna - egy pillanat alatt abbahagyta a kiabálást, rosszalkodást, odafigyelt, hallgatta. Aztán kérte, hogy énekeljünk még. Énekeltünk.

Közben a fiúk egy zsinórt kifeszítenek az autó fogantyúkhoz, így már pendülhetett is a kíséret!

Szép volt, olyan igaz volt.

Megerősített a zene hatalmáról.