"Alapjában véve minden mű csekély, ha a végtelent nézzük; az számít, amit magunkból: szeretetünkből, jóindulatunkból beleviszünk."
Brunszvik Teréz


2011. október 7., péntek

A harmónia elérése

„A harmónia az egyensúly egyik jellemzője, és egy evolúciós terv ritmusán belül a viszonylagos egyensúly a nyilvánvaló küzdelmen és a harc látszólagos igazságtalanságán túl teljesedik be.”

Jorge Anghel Livraga Rizzi

Az olyan nagyon vágyott harmónia megértéséhez kaptam egy kis segítséget. Harmónia, ami harcunkból születik.

Az ember evolúciójában: tudotosodásában, tanulásában, fejlődésében természetes ritmusok vannak. Hullámhegyek, hullámvölgyek. A velünk történt, bennünk zajló események nem egy lineáris utat mutatnak. Lehet, hogy ma nagyon rájövünk valamire, és úgy érezzük: Ezt már tudom!!! És aztán másnap valami nehézség éri az embert, és kiderül, hogy nem, nem tudta. Igazából még nem tudtam, "csak" fellelkesedtem, a lelkesedés lábujjhegyén megérintettem valamit, valamit, ami több volt nálam... és mégsem. Én voltam... és még nem én.

Megláttam azt az embert, akivé válhatok. Ha felhasítom a követ, ami legbensőbb lényegemet veszi körül, mint egy tojást a héja. Ez a belső lény könnyű, szabad és teljes, nincsnek hiányosságai, mint egy fehér virágszirom: szelíd, finom és mégis a maga nemében erős. Az Élet teszi azzá: élteti, átjárja, beborítja, sugárzóvá varázsolja. A kő viszont durva, kemény. Neki kell feszülni, vésővel kalapáccsal, vagy puszta kézzel, amivel csak tudok.

Kaptam egy "viszonylagos egyensúlyt", egy pillanatot a jövőből. Ez hajtóerő. Annak szolgálatára adatott, hogy a küzdelmet tovább folytassam a belső lény kiszabadítására. Egy pillanat, de fontos, kiemelkedő pillanat.

Mert a harc során találkozunk olyan emberekkel, helyzetekkel, amik megaláznak, dühítenek, gyűlöletet ébresztenek, vagy épp túl közönyössé tesznek. Élünk, szeretünk, gyűlölünk, hárítunk, menekülünk vagy kirobbanunk és mindent felégetünk magunk körül a világban.

De valóban ezt akarják ezek a helyzetek, hogy megalázottá, dühödté, gyűlölködővé, közönyössé, gyávává váljon az ember?

Vagy ezek a Sors, Isten vagy saját bebörtönzött Lelkünk próbái, s csupán látszólagos igazságtalanságok ebben a harcban? S olyan erőket akarnak előhívni, ami a lelkünket borító sziklaszilárd kő lefejtéséhez szükséges?

Mert a gyűlölet újabb réteg a Lelket borító kőtömbön. A közöny sár, ami majdan rákövesül a burokra. Gyávaságunk, félelmeink a sötét börtön homályában vacogó árnyak. De Lelkünk fényért kiált!

Fényért. A résekből beáradó fényért, melyet kalapácsütéseinkkel hasítunk. Kitartó, kisebb-nagyobb ütéseinkkel: egy mosolyunkkal, egy jól befejezett tettel, a gyűlöletünket felülmúló megértéssel, egy odafordulásunkkal a közöny hidegsége helyett, vagy belső békénk felidézésével egy nehézség közepette.

Hullámhegyek-hullámvölgyek között lelt egyensúlyunk: harcaink hajtóereje és egyben eredménye, gyümölcse.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése