"Alapjában véve minden mű csekély, ha a végtelent nézzük; az számít, amit magunkból: szeretetünkből, jóindulatunkból beleviszünk."
Brunszvik Teréz


2011. október 20., csütörtök

Mit is dicsérünk?

Egy pszichológiai kutatásban olvastam hogy amikor a gyerekek tevékenységét úgy dicsérjük, hogy csak a produktumot tesszük szóvá, vagy szokásunkká tesszük, és a "nagyon okos vagy gyermekem"-mel reagálunk, valójában nem késztetjük a gyerekeket a fejlődésre. Épp, hogy a látszólagos okosságra, ügyességre ösztönözzük ezzel. És nem is inspiráljuk, hogy bátran szálljon szembe a nehézségekkel. Mert ami nehéz, "azt nem biztos, hogy meg fogom tudni oldani..."
És így egy ártalmatlannak tűnő szülői viszonyulásból önbizalomhiány születik a gyermekben.
A megoldás az erőfeszítések kiemelésében, dicséretében rejlik.
(részletesen itt: http://www.okosbaba.hu/erzelmi-fejlodes/sikeres-gyerek/197-nem-mindegy-hogy-dicsersz)
Erő-feszítés: azaz van egy képesség, amit még nem biztos, hogy birtokol az, aki nekilát a feladatnak. De az ereje megfeszítésével születik benne az erő, erősebb lesz ennek a tettnek a megtételével.
Az eredmény megmutathatja, hogy hol tartunk, de valójában a hozzá vezető út erőfeszítéseit, a benne rejlő tanulnivalókat az tudhatja, aki megtette azokat. És aki már átélte ezt a folyamatot (és mindannyian átéltük már) az fogja tudni értékelni a másik emberben, gyermekében is ezt a képességet: a nehézségekkel megküzdő lelkierőt.

Miért nem értékeljük manapság a küzdelmet a neki megillető méltó helyen az emberi értékek között? Sok válasz lehet, ebből talán egy, hogy a kényelembe zuhantunk, mert vannak gépeink, amik elvégzik helyettünk a java munkát.

De hiszen csak az ember lehet képes a tárgyakat, az alkotásokat (és ezek lehetnek több, mint anyagiak) "életre kelteni". Az ember tud olyan energiát adni gondoskodásával, amit érezni lehet a művön. Amikor sikerül beleadunk apait-anyait, azt látni lehet. S nem ez lenne az élet egyik fontos értéke? Hogy beleadjunk apait-anyait, bele tudjuk adni magunkat, legjobb részünket, s közben lelkünk növekedhedjen?


Az út ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb, mint a cél. Mert mi más az ember élete? Mint egy út. Nem mindenki lehet az emberek közül a nagy népszerűségnek örvendő néhány kiválasztott, vagy nem mindenki talál fel világot megváltó dolgokat. Maga az út viszont mindenkinél közös, és kérdés, hogy hogyan megyünk rajta végig. Boldogok leszünk már közben is, bele tudunk adni apait-anyait, vagy csupán a kiváló (ám nem olyan gyakori) eredmények "rabságában" tengődünk. Azaz, ha jól mennek a dolgok repesünk az örömtől, ha pedig nem, akkor megtelepszik lelkünkön a szomorúság, a depresszió. Vagy tudunk annak is örülni, hogy léphetünk. És amíg tart az út, szembe találhatjuk magunkat valami széppel, jóval, ami pozitív érzéseket és gondolatokat ébreszt. Vagy érdekes dolgokkal kerülünk kapcsolatba, olyasmikkel, amelyek ébresztenek, elgondolkodtatnak, vagy éppen a csúnyával és rosszal, a hiányokkal, amik megindítóak és egyben arra ösztönöznek, hogy megkeressük a hiányokat betöltő fényt, a forrást.
Csupán látszódni vagy valóban lépni szeretnénk?
Azt adjuk tovább a gyerekeknek, amit mi meg tudunk tenni...
Ha az erőfeszítéseket és az "úton lenni" örmeit dicsérjük, ha gyermekünk valódi lépéseit emeljük ki, talán hosszú távon is hasznos lelki viszonyulást plántálunk beléjük: ösztönözzük őket, hogy sose adják fel az álmaikat, a céljaikat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése