Mi lehet az oka, - tettem fel magamban a kérdést,- hogy ingerülten reagálok gyermekem egy-egy tévedésére. Hiszen nem nagy dolgok: kinyomja az utca közepén az újonnan vásárolt nyomófejes szappanból a szappant, vagy ügyetlenkedve issza az innivalóját, és mellélötyköli, vagy egyenesen kiönti. Leeszi a szép új ruháját, vagy eltör ezt-azt a lakásban, esetleg vendégségben jártunkban valaki másnál...
Valóban, tönkretesz valamit, és ez nem helyes, nem helyénvaló. De az én dühöm vajon helyénvaló-e. Építő-e, s ha igen, milyen mértékben az? És honnantól fogva romboló? És vajon ezekkel a reakcióimmak mit üzenek, mit tanítok a gyermekemnek? Hogy ezek a tettek bűntudatot kell, hogy jelentsenek, szinte megbocsáthatatlanok, kijavíthatatlanok? És arról, hogy mi a fontos, ki a fontos és mi/ki nem? Arról mit tanítottam neki?
Természetesen az ok nagyon sokféle lehet - a bennünk éppen forrongó, vagy éppen elfojtott dühtől kezdve, mely a megnyilvánulást keresi, esetleg belénk rögzült, neveltetésünkből fakadó szokásokig. Talán itt is érdemes elgondolkodni, megvizsgálni, melyik indittatásunk a meghatározó. S ha úgy látja az ember, hogy nem helyes az irány, akkor igyekszik meglelni az új, jobb, a közös szülő-gyermek növekedést célzó célt. A következő lépés pedig, hogy új utat, kifejezési formát is leljen hozzá az ember.
A fenti kérdések talán elgondolkodtatóak. És a megválaszolásuk már kiindulópont lehet, ha változtatni szeretnénk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése