Életet adó kard

Szent Márton ünnepe közeledik. Amíg az óvodában nem találkoztam vele, nem ismertem.
De megfogott Szent Márton alakja, aki egy csatából hazafele menet egy koldusba botlik, és az a kard, ami eddig életeket oltott ki megmutatkozik egy másik oldalról. Életet fog adni, mert Márton megosztja kabátját a hóban ülő koldussal, így megmentve őt az fagyhaláltól. Aztán Márton nem várja meg a köszönetet, hanem lóra száll, s álmában megjelenik neki Jézus, vagy egy másik változatban egy angyal, hogy megköszönje a tettét. S végső soron Jézus/az angyal volt az, akinek odaadta a fél kabátját. Ezzel a próbát kiállta Márton: jó szívvel cselekedett.
Több részlet is elgondolkodtatott:
- A kard. Mint minden eszköz, lehet jóra, és rosszra használni. Életet vehet el, de meg is oszthatjuk vele azt, amink van.
Belső kard: úgy ad életet, hogy az ellen küzdünk, ami a hiányunk, ami sötétség van bennünk, s ekkor a kard fényt/életet fog hozni. És miután magunkban tudtunk fényt teremteni, azzal az erővel, ami keletkezik ekkor, a sűrű anyagba, kifele is vágunk vele, kifelé is oszlatjuk a sötétséget, a tudatlanságot, a rendezetlenséget magunk körül. És ez lehet, hogy konkrétan másoknak adott fényt, vagy akár hiányolt dolgokat. Lehet hogy egy rendrakást fog jelenteni, lehet, hogy valami teljesen új dolog megteremtését, vagy épp valami régebben elkezdett dolog befejezését. Semmi sem lehet túl nagy vagy túl kicsi jótett.
- A könyörületesség: nem mondja azt, hogy nekem nem marad semmim. Megosztja, elvágja Márton azt a kabátot. Attól hogy adunk, nekünk ugyanúgy marad, sőt... De észre kell venni a hiányt, s ehhez ki kell látnunk magunkból, állandó belső monológjainkból, melyek csak körbe-körbe forognak végtelenített sínpályákon.

A dal szövege így szól:

Szent Márton hó és szél nyomán, egy ló viszi, de vágtat ám
Szent Márton kedve jó vagyon, meleg kabátja jó vagyon, meleg kabárja jó vagyon.

A hóban rongyos koldus ül, ruhája folt, ül egyedül:
- Segítsetek a nagy bajon, mert végem lesz, ha megfagyok, mert végem lesz, ha megfagyok!

Szent Márton int, s a ló megáll és némán áll a koldusnál.
Szent Márton kardja gyorsan vág, és máris félben a kabát, és máris félben a kabát.

Szent Márton fél kabátot ad, s a hála érte már fakad,
de Márton gyorsan lóra száll, a másik féllel meg sem áll, a másik féllel meg sem áll.

Álmában jő egy tiszta fény és lágyan kélő hang beszél:
- Mit értem tettél jó lovag, a hálám érte elfogadd, a hálám érte elfogadd!

Egy Facebook csoportban találtam még adalékot:

Hideg novemberi estén történt, amit most elmesélek. Már leesett az első hó, s az éjszakai táj különösen nézett ki. Lent a földön mindent beborított a fehér hó, míg fent az égbolt olyan sötét volt, hogy az ember szeme belefájdult. A fák kopasz ágai ijesztően meredeztek felfelé. Olyanok voltak, mint megannyi óriás, akik a csillagok után nyújtózkodnak.

Hirtelen halk nyerítést lehetett hallani, majd lassan emberi alakok bontakoztak ki az éji sötétből. Katonák voltak, akik lovaikon közeledtek a város felé.

Úgy tűnt, fáradtak, és jól esne nekik a meleg vacsora és a pihenés. Egyre közeledtek, már a hangjukat is lehetett hallani. Amint a városkapuhoz értek, az egyikük lova megbokrosodott és hangosan nyeríteni kezdett. A lovasok rögtön észrevették, mitől ijedt meg az állat: a kapu falánál egy koldus támaszkodott és nyújtotta kezét egy kis alamizsnáért. Ruhája nem volt, csupán néhány foszlott ruhadarab lógott rajta.

A katonák kinevették a koldust és már épp ki akarták kerülni, amikor a lovas, kinek lova az imént megijedt, levetette köpenyét és kardját erősen megsuhintva kettévágta azt. Az egyik darabot a koldus felé nyújtotta, hogy azzal védhesse csupasz, didergő testét. A katonát úgy hívták: Márton.

***

November 11.-én erre az egykori katonára, később legendás püspökre, Szent Mártonra emlékezünk. Márton 12 éves korában, szülei rosszallása ellenére, saját elhatározásából vette fel a keresztséget, majd apja kérésére 15 évesen már katonaként szolgált. Zsenge, alig 18 éves ifjú volt, amikor egy este a francia város, Amiens kapuján kilépve egy didergő koldust pillantott meg. A legenda szerint jó meleg köpenyét ekkor kardjával kettévágta, s felét a nincstelenre borította. Éjjel, álmában megjelent neki Jézus, akinek vállára a fél köpönyeg borult, s aki elmondta, hogy koldus alakjában vele tett jót Márton, s így valósította meg az Újszövetség igéjét:

„Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel tettetek, velem tettétek.” (Mt, 25:40)

Érdekes adalék, hogy a kérdésre: miért csak a fél köpenyét adta oda a koldusnak Márton, egy ókori római katonajogi szabály ad választ. Mivel a felszerelés értékének fele a katonáé, míg a másik fele a kincstáré, vagyis az államot illette, így Márton csak a felét, vagyis a saját részét adhatta át a rászorultnak.

Egy másik megközelítés szerint a gesztus nem tulajdonjogi kérdés volt, hanem inkább teológiai. Azzal ugyanis, hogy a fél köpenyét adta oda, a szeretetét osztotta meg, és a köpeny a sorsközösség vállalás egyfajta szimbóluma lett, mivel a köpeny korábban a próféták alap ruhadarabja volt. Így már érthetőbb, hogy miért ezt az eseményt ábrázolták a kora- és késő-középkorban oly sokan, sokféle módon.

A püspökről sokféle megemlékezést tartottak és tartanak manapság is szerte Európában.

November 11. körül a gyerekek lampionos felvonulásokkal, a felnőttek a Márton-napi libával, kaláccsal emlékeznek rá, és más népszokások is élnek még, melyek e naphoz kötődnek, amely egyben a tél kezdetét is jelenti.

A lampionos felvonulás népi eredete: novemberben hamar sötétedik. Mivel régen nem volt utcai lámpás, ezért az emberek fáklyával, vagy lámpással a kezükben mentek misére. Ezt elevenítik fel ma is.

Márton-napi libalakomáról szóló első írásos beszámoló 1171-ből származik. Akkoriban ez nem annyira a szentéletű püspököt eláruló szárnyasokkal függött össze, hanem azzal, hogy Szent Márton napja jelentette a paraszti év végét, a cselédek ilyenkor kapták meg évi bérüket és hozzá ráadásként egy libát, mert a szárnyasok nyáron felduzzadt hadát a tél beállta előtt meg kellett tizedelni.

Az újbor fogyasztása: Nem véletlen az egybeesés, hisz épp novemberre fejeződik be a must borrá alakulása. Márton emiatt a nagyobb borvidékeken az Újbor védőszentje is. November 11-én kezdték meg az új hordókat a gazdák, ekkor került az asztalra a libasült mellé az úgynevezett Libás-bor vagy sok helyen Márton-bor, aminek még gyógyító hatása is volt a hagyomány szerint.

Belső fény

Nagy szükségünk van most – a Mihály időszakban megacélozott – Akaratra, belső erőnkre ahhoz, hogy az egyre sötétülő földi világban a nyáron magunkba fogadott fényt előhívva világítani tudjunk. A Föld erői lassan fogynak el. Egyre inkább befelé fordulnak, s az ember az elmúlást, a halált érzékeli köröskörül. Szinte kétségbeesve jajdulunk fel: Istenem, csak el ne vesszünk ebben a hideg, szürke ködben! Ám, ha sikerül elfordítanunk tekintetünk a külvilágról, és a természettel együtt befele fordulunk, tapasztalhatjuk, hogy a szellemi erők éppen ébredőben vannak. Igaz, ezt nem készen kapjuk, mint a nyári Nap melegét. Nekünk kell megkeresnünk magunkban, és igencsak nehéz, hiszen – amint kint, úgy bent is – sötétben tapogatózunk. Még jó, hogy van egy lámpásunk, ami némi kis fényt ad, hogy el ne tévedjünk. Őrizzük hát szívünk melegével e Fényt, hogy megmaradjon, és segítsen szellemi utunkon. Világítsunk most mi, emberek a földi világban, megosztva fényünk a kopár, kihalt természettel. De jó, hogy most mi adhatunk a Földnek! Tavasztól mostanáig Ő adott nekünk.

Adakozás

„Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel tettetek, velem tettétek.” – szól a tanítás Máté evangéliumából (25,40). Az adakozás, a testvéri szeretet szimbólumává vált Márton alakja, aki a Föld, a természet ezen időszakában kelt életre. Ha megéltük Mihálykor – a mérlegelés időszakában –, hogy apró, fehér köveink közös ereje képes volt legyőzni a rosszat, most átélhetjük az adakozás felemelő érzését: akár a belső Fényünkről legyen szó, amivel világítunk a sötét, kopár természetben, akár egy falat kenyér vagy fél dió, akár egy jó szó, biztatás, megnyugtató mondat, amink van, s amit megoszthatunk egy másik emberrel. Soha nem lehetünk olyan szegények, hogy valamit ne tudnánk elfelezni, szívesen odaadni. Ezen időszakban persze fölmerül a kérdés, hogy mennyit adhatunk magunkból, javainkból? Miért csak a fél köpenyét adta a koldusnak Márton? S miért menekült el a hála elől? Adni vagy elfogadni nehezebb? És hát, hogyan tudjuk fogadni a hálát? A befelé fordulás időszakában világítsunk rá lelki lámpácskáinkkal ezekre a kérdésekre. Talán megtaláljuk a választ, s fényesebbek leszünk általa.

A teljes szöveg itt olvasható: https://waldorfszulok.hu/2020/11/11/oszi-unnepkor-szent-marton-unnepe/

A kép forrása: https://www.waldorfshop.eu/en/p/postcard-saint-martin_10001613_8918