Idomítás nem= tanítás

Azt találtam mondani valakinek a gyermekemmel való közös biciklizésünkkel kapcsolatban, hogy a kisfiamat beidomítottuk, hogy tartsa be a szabályokat. Magam is elcsodálkoztam, hogy ez a szó jutott eszembe ennek a szabályrendszernek a megtanításáról.

És az is elgondolkodtatott, vajon tényleg így is gondolom, hogy "idomítom" a kisgyereket?

Mi a különbség az idomítás és a tanítás között.

Idomítani a kutyákat, állatokat szokás, azaz olyan lényeket, akik nem gondolkodnak, nincs bonyolult mentális tevékenyégük, öntudatuk.

Tanítani azt lehet, aki nemcsak megjegyez egy szabályt, de azt alkalmazza is, sőt rugalmasan alkalmazza!

És lehet, hogy itt is van egy nagy különbség: amit meg is lehet és kell tanítani a kisgyerekeknek és az állatoknak nem (ezzel nem akarom az állatok világával tiszteletlen lenni, a különbség a természetükből adódik). A gyerekek képesek arra, hogy ne csak utánozzák az általunk felvázolt előírásokat, hanem tanulják meg rugalmasan, minden egyes adott helyzetre alkalmazni.

Ez csak egy terület, amit muszáj elsajátítanunk a közlekedésben való balesetmentes részvétel miatt. De milyen sok olyan "ismeret" van, amivel ugyanígy vagyunk mi magunk, hát még a gyerekek tanításánál. Utánzásra késztetjük őket - mert alapvetően ezzel tanulnak meg mindent. De el kell jönnie egy pontnak, amikor gondolkodni is elkezdjük tanítani őket. Hogy ne fogadjanak el mindent, amit kapnak egy az egyben, hanem rágják meg, gondolkozzanak el rajta, alkalmazzák eddigi tudásukkal összevetve és -gyúrva a konkrét helyzetre.

Másrészről mint szülői magatartás, hozzáállás, gondolkodás is érdekes lehet: mi se fogadjuk be azonnal, amit bárki "kínál" nekünk, hanem döntsük el, hogy mit akarunk befogadni... Ez lesz a példa gondolati szinten, finomabb szinteken...

A gyerekekkel kapcsolatban pedig érdekes kérdés lehet, hogy hatalmi szavunkkal, azaz indokok nélkül kommunikálunk, vagy mennyire az önálló gondolkodást erősítjük: hagyjuk, hogy kérdezzen, tévedjen, kijavítsa a megfelelő tettre...