Kezdéskor összegyűltünk, nem is akárhogyan: körben. Egy nagy dob állt középen. A dob köré a szorgos gyerek- és felnőttkezek keletre sárga, nyugatra piros, északra fehér, délre pedig kék virágokat, gyümölcsöket rakosgattak. Köszöntöttük a 4 égtájat, az Eget és a Földet. Indián hagyomány alapján, a megfelelő irányba fordulva, eredeti nyelven egyik testvérünk mondta a köszöntést. Mi, indiánok, mindegyik sor végén hozzásimítottuk dallamosan: „áhéj áhéj a héjja, és aho aho a hooo”
Köszöntöttük a hely szellemeit (éltető erejét), és kértük, hogy fogadjanak el bennünket itt, erre a néhány napra. Azt hiszem elfogadtak.
Egy piros fejpántként felköthető szalagot is kaptunk, minden megérkezett indián: kicsik és nagyok. Hiába érkeztünk különböző irányokból, távol egymástól lévő otthonainkból, egy közös család lettünk, legalábbis erre a néhány napra. A gyerekek is szívesen viselték, reggelente buzgón illesztették a hajukba.
A köszöntés után nekiindultunk az erdőnek, hogy Sas testvérünk nyomdokán haladva ráleljünk arra az állatra, aki vigyázni fog ránk a tábor ideje alatt. Ehhez a szavainkat elcsitítottuk, és hallgattuk a természet hangjait. Miután keresztülértünk a bozótoson, egy tisztáson különös, beszélő állatokra bukkantunk. Vonítás, sziszegés, huhogás töltötte be a teret. Mindenütt megálltunk figyeltünk. Lelki szemünkkel kutattuk az állatok valódi természetét, hogy vonzanak-e bennünket. Volt, aki képzeletében talált rá segítő totemállatára, s volt, aki a „beszélő” állatok körül gyülekezett. A totemállatokat egy kis bőramulettbe varázsoltuk (rajzoltuk), így őriztük a tábor végéig, sőt a mai napig is velünk lehet…
Kicsiknek (3-4) éveseknek az egyik lelkes szervező kerekített egy dalos foglalkozást, ölben ringatós, tenyércirógatós mondókákból. A végén egy nagy takaróba tettünk babzsákokat, akarom mondani gombócokat: Gyúrom a gombócot, gyúrom és keverem, forró vízbe beteszem! És már lengettük is a takarót, hogy Kiugrott a gombóc a fazékból, utána a molnár fazekastól… És mindet kiugrasztottuk!
A délutáni sziesztában, ahogy a többi napon is ki-ki megtalálhatta a pihenés módjait: ágyban durmolás, olvasás, vagy meseolvasás a gyerekeknek, beszélgetés egy kedves rég nem látott ismerőssel/baráttal, hogy az otthoni dolgokat egy más nézőpontból átgondolhassuk. Nagyobb fiúk szabadidejükben a ház melletti kis patakot szabadították meg a piszoktól, és teret adtak, hogy a víz szabadon folyjon…
Néhány gyermek egy felnőtt segítő kíséretében kalandra indult. A patak mentén haladtak, néhol négykézláb a bokrokkal sűrűn benőtt parton, néhol résnyire szűkült patakmeder felett ugorták át a „szakadékot”.
Késő délután nyomkövetésre hívott Sas testvérünk és már nyargaltunk is a dombokra fel, ahol nem csak a bokrok alatt tanyázó állatok fekvőhelyére és nyúlbogyó-nyomokra leltünk, de a zöldek kékek csodálatos összhangjára: a Kékes csúcsa tárult a szemünk elé. Ezeken a helyeken valóban megtörténhet, hogy eggyé válunk mi és a természet, a természet és mi… A dombtetőn le is feküdtünk a fűbe, hogy lássuk, mit látnánk, ha hangyák volnánk. Néztük az eget, hallgattunk a tücsköket. S aki bátor volt, az egyik játékos kedvű felnőttünkkel legöröghetett oldalán- hasán-hátán a domboldalon
A tábortüzet lelkes fiúcsapat rakta meg. A tűz összegyűjtött bennünket, egy lányka furulyája is előkerült, s zenghetett. Mindenki választhatott ütős-hangszert, s kívánság-dalokat fűztünk egymásba, míg Bagoly-asszony újabb ceremóniát nem hirdetett.
Amelyik gyermek tudott mondani olyan hőstettet, amit aznap véghezvitt, kaphatott egy tollat.
A toll az indiánok fejdíszére is emiatt kerülhetett: egy-egy nemes tettüket őrizte. Így hát minél több volt valaki fejékén a toll, az az indián annál tapasztaltabb hős volt.
Szerencsére mindenki tarsolyában volt egy-két jótett, de ez az esti ünnepség inspirált is bennünket, hogy másnap keressük az alkalmat a hasznos tettekre.
Egyszer csak az erdő mélyéről Csalcsivitlikue, a folyók istennője szólott hozzánk. Azt kérte, hogy a táborhely végében lakó kisbékákat és a többi állatot többet ne fogjuk ki, mert elfáradtak, szeretnének nyugodtan pihenni. Ennek előzményeként mesélném, hogy érkezésünkkor a gyerekek nagy része ennél a kis tavacskánál ácsorgott-bácsorgott, ugrándozott, téblábolt, mert találtak benne ebihalat, kisbékát, nagybékát, sőt piócát és vízi skorpiót is. S egy edényben gyűjtögették majd időnként visszaengedték a vízbe őket. Csupán kíváncsiságból. Hát erre kaptuk Csalcsivitlikue kérését.
Úgy történt ez, ahogyan a természet törvényei diktálták: amikor egy folyamat, lény nagyon elburjánzik, átlépi a határait, s olyanná válik, ami már árt más élőlénynek, azt a természet erői megakadályozzák, ha tudják „kéréssel”, s ha kell rombolással.
A gyerekek elfogadták és megértették a kérést. Másnap már az számított hőstettnek, hogy valaki (akiben pedig nagyon buzogott a vágy, hogy halásszon) nem fogdosta ki a kisbékákat…
Tlalok az esőisten helyeselt, s az indián esti mesét már a közös társalgószobában hallgattuk meg egy lelkes mesemondó-anyukától.
Másnap délelőtt folytatódott az alkotás: totemünket bőr csuklófogóra, agyagba mintázhattuk, vagy akár gyöngybe is szőhettük.
Délután egy csodálatos vízeséshez indultunk a közeli erdőbe. Apraja-nagyja becsülettel végigjárta. Az Ilona vízesés az országban a legmagasabbról aláhulló vízesés. A víz két szikla között fordul alá a mélybe. Cseppjei éltetnek, s fent, az az egy pont, ahonnan lezúdul a zuhatag, sugárban szétágazik, s egy felfelé mutató háromszöget hoz létre. Az éltető víz nyomán mohák s egyéb zöld növények kapaszkodnak a sziklába, s kirajzolják a víz útját. Így a vízesés, mint egy kapu áll előttünk, talán a föld Szellemeihez vagy a tündérekhez lehet rajta átkelni, aki tud…
A vízeséshez vezető út elején kis kerekes kútból vasas vizet húztunk, érdekes savanykás íze jellegzetes. A kis üvegünkben, - amit megtöltöttünk, hogy kísérletet végezhessünk - a víz óráról órára zavarosabbá vált, és vas-oxid azaz rozsda ülepedett az aljára. De ezt már csak következő nap reggel láttuk jobban.
Mikor visszaértünk, egy kislány, mintha nem is ezen a napon lenne, s nem is lenne fáradt a hosszú útról mosolygott. Szemeiből napsugár-szeretet ragyogott.
Az esti ceremónián már bátrabban záporoztak a hőstettek, s valóban egy-egy tett igazán lemondást, a hétköznapiból kiemelkedést, nemeslelkűséget követelt elkövetőjétől. Zoé, aki fájós fejjel nem nyafogott, a békahalászok lemondtak a halászatról, odaadtam ezt megosztottam azt… hangoztak a szívbe írható szavak…
Eljött az utolsó nap, de még tartogatott tanulnivalót: a szállásadó bácsi mutatta meg a gyerekeknek, hogy milyen, s mire jó a katángkóró, a gilisztaűző varádics, a fekete nadálytő vagy az útilapu. Így ha valaki étvágytalan, annak katángkóróból, ha köhög: útilapúfű teáját adjuk, s ha fájlalja a lábát, fekete nadálytő levelet áztassunk pár órát, s azzal borogassuk.
Ezután a tábor Szellemeinek – köszönetképpen - egy bükk csemetét ültettünk a tábor egyik kis rétjére. Dobkíséretünk adta a ritmust, és egy kis versikével erősítettük meg a fácskát. Képzeletünkben együtt „lélegeztünk” vele, hogy ebben az évben kitartson, megtalálja a helyét, hogy aztán jövőre már a növekedésre fordíthassa erejét
A versike ez volt:
Érzem, hogy alattam a Föld szíve dobog,
Érzem, hogy felettem a Nap tüze lobog
Érzem, hogy körülölel a Levegő
S bennem a Víz életadó erő.
A tábort ugyanazzal a köszönő-köszöntő ünnepséggel zártuk, amivel nyitottuk: újra megalkottuk a kört, megköszöntük a segítő Szellemeknek a jelenlétét, és megköszöntük a szervezők erőfeszítéseit, szeretetét, s egymásnak is az együtt töltött időt.
Ma én is felvettem a piros fejpántot. Ezért írtam e sorokat, hogy újra ott járhassak, átélhessem az indián-érzést…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése