Ahol nem kellenek szavak

Van egy másik oldal. A kapuban egy Angyal vár, és vezet, kísér, megnyugtató. A járása hangtalan, csak finom suhogását érzékeled, ha van rá füled. 
Az Ég harmóniája dallamokban ölt testet. Nem kellenek szavak, csak a dal, ami áthat, a Jó biztonságát árasztja.
Az Angyal csak megmutatja az utat, a lépteink viszont rajtunk állnak, ám sosem vagyunk egyedül.
Spirális az út: középpontjában ott a Fény. A Megnevezhetetlen, Megfoghatatlan, a Mindenség eredete és végpontja.
A saját Utunkra, Feladatunkra találásunk tettinek alma-gyümölcse teremt kapcsolatot a Fénnyel. Ezt emlékeztetőül letesszük, magunknak. És aztán mások is látni fogják: kirajzolja az utat.
A spirál a nagy körökből vezet kicsikbe, s végül egy pontba. Labirintus annak, aki nem a Fényt keresi. De Úttá válik annak, aki figyeli az ívét, mozzanatait, tájait, és halad belső késztetését követve önmaga fény-központja felé.
Visszatérünk. Oda, ahol a Fényből merítve győzhetünk próbáinkban, Fény-lényegünk tudatában.
A spirál bejárásából marad a fenyő-illat. A fa egyenes, égig érő, égbe törő csúcsa emlékeztet, hol jártunk. Hogy vigyük utunk kincseiből a hétköznapiba. Hogy színezze, nemesítse, erősítse az apró, mindennapi tetteket.
Időről időre megnyílnak a kapuk. Át lehet jutni, hogy újrateremtsük a kapcsolatot. A Fény és Mi, akik magunk is fény-természetűek vagyunk. Ha nem lennénk mi is fényből, hogyan is gyúlhatna lángra a szívünk időről-időre?

(Waldorf csoport adventi kertecske ünnepéről)