A gyerekek különböző intézménybe(mint pl.bölcsiből oviba, oviból iskolába) való "beszokása" nem könnyű. Kisfiam nehezen viselte az iskolakezdést. Az elbúcsúzások sírásba, kapaszkodásba fordultak még a negyedik, ötödik héten is.
Többször beszélgettünk, kedvesen, szépen, az okok után kutatva, ám az otthon melegéhez ragaszkodáson túl nem találtunk valódi okokat. Talán a korábbi viszonyulásához ment vissza időben. Ilyenkor ez előfordul: ugyanazt a "sémát" ismétli a kisgyerek, amit már bölcsődében, óvodában bejáratott, és ez nálunk hasonlóképp nyűgökkel teli volt. Ami még fontos ezzel szemben, hogy az iskola nagy boldogsággal telt az első napoktól fogva, - azóta is - az új barátságok izgalmában, a tanulnivalók iránti boldog elragadtatásban, az önállóság új formáinak örömében.
Egyik nap erról beszélgettünk: Ki kellene valahogyan vágni azt a reggeli negyed órát a napból és akkor minden rendben lenne, nem? - kérdeztem kisfiamat. - Kellene valami megoldás!
Nem sokkal később valamelyik este előállt kisfiam a megoldási javaslattal: Reggel elvisszük majd magunkkal Lizit (egy kis játék gyíkocska). Az iskola előtt megsimogatom, és úgy megyek fel, majd ő erőt ad nekem.
Végül nem Lizit vittük, mert hogy ő "nem akart jönni", hanem egy kis mackót. De mindent úgy tettünk, ahogy kisfiam eltervezte. S valóban erőt adott neki. Nyoma sem volt a könnyeknek.
Az önállósát újabb fokára lépett: szép volt.
A megoldást megtalálni ő tudta. Véghezvinni is ő tudta.
Az enyém a kérdés volt, és a bizalom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése