"Alapjában véve minden mű csekély, ha a végtelent nézzük; az számít, amit magunkból: szeretetünkből, jóindulatunkból beleviszünk."
Brunszvik Teréz


2013. november 6., szerda

Ki rejlik a maszk mögött?

Platón Ér mítoszát terveztük előadni barátaimmal. A darabban, a sorsválasztáshoz maszkokat szerettünk volna használni, s ehhez minden szereplő arcáról készült egy gipszforma, ami alapján maszkok készültek. Egyike voltam azoknak, akikről ilyen gipszmaszk készült. Ehhez az embernek vízszintesbe kell helyezkednie. Az arcomat, fejemet egy műanyagos anyaggal körbevonták, hogy a bőrömet, hajamat megvédjék. Már az első momentumnál szemeimet becsukásra kényszerítette a helyzet. Ott, a sötétben, voltam én. És voltak a hangok, melyek körbevettek. Az érzékeim kicsit másképpen kezdtek el működni, mint amikor látom, és tevékeny részese vagyok a cselekményeknek. Most sürögtek-forogtak körülöttem társaim, s elkezdték a gipszes, bevizezett gézt (melyet amúgy a gyógyászat is használ) az arcomra rakosgatni. Hangjukat hallottam, de mégis, mintha kicsit távolinak és különösnek hatottak volna. A belső csendemben voltam én, akinek most épp burkot igyekeznek készíteni. Mintha egy születésem előtti időbe kerültem volna, egy méhbe lettem volna bezárva, ahol sok lény, kis elemi szellem igyekszik a testem megformálásán. Sürgölődik, munkálkodik. Igyekszik, hogy minden a legtökéletesebb legyen. Én pedig odabenn figyeltem. Hallgattam, mi zajlik. Nem akartam még „megszületni”, „csak” érzékeltem a történéseket. Várakoztam. A türelem új értelmet nyert számomra. Tudtam, hogy eljön a pillanat, amikor ez a mostani nyugodt, kiegyenlített, várakozó állapot majd meg fog változni, mert amikorra kész lesz a mű, ami a „hordozóm”, a másom lesz. Ekkor nyugalomban voltam, és vártam, hogy elkészüljön. A matatás megszűnt az arcom körül, újabb fázishoz értünk: most jött a száradási idő. Társam mérte az időt, s mondta: Innentől fogva 15 perc. Aztán kisvártatva: 10 perc, ismét: 5 perc. Vártam. Az idő egészen máshogy múlt, tudtam, hogy valami fog történni. Tudtam, hogy amikor leveszik rólam ezt a maszkot már más leszek. A megújulás, egy új élet lehetőségét hordozza majd ez a mozzanat. Szó szerint megszülethetek majd. S le is telt az idő. Társam odajött, először kicsit viccelődött, hogy mennyit szeretnék, ha a hajamból lenyírnánk? Mondtam, hogy jó úgy, ahogy van. Aztán letette az ollót, és szépen a kezével bontotta meg a műanyagot, ami védelemként a fejem körül volt. Szép volt ez a mozdulat. Finom, figyelmes, természetes, az erő nem volt erőszak, amivel szétszakította a műanyagot. S a maszk „alatt” várakozó lelket is figyelembe vette. Igen, ez az. E a születés csodája. Nincs erőszak, természetes folyamat, amiben a természet segíti a lelket. Megszülettem. Kinyitottam a szemem… A fények elvakítottak. S ekkorra már az elkészült maszk az asztalon hevert. Láttam, éreztem, tudtam és összekapcsolta elmém, hogy ez igen, most készült rólam. De azt is láttam, hogy ez a maszk nem én vagyok. Én az vagyok, aki megéltem a születés csodáját. Az, aki a készülődést „bentről” figyeltem. Az, aki csak egy új formát kapott, de a lényege közben nem változott. Az örök, belső lényege, ami halhatatlan.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése