A hó

A hó ellep mindent: fák ágait, a köztük megbúvó madárfészket, a fák törzsét, , a játszótéri játékokat, padokat, az autók tetejét, a kerítések alapzatát, az utakat, az emberek kabátját. Ellep, ugyanakkor ki is rajzolja, jobban kihangsúlyozza a tárgyak alakját, formáját. Talán a sötét és a világos kontrasztjával éri el ezt.
Aztán a hóban gyönyörű nyomok is keletkeznek: autók kerekének nyomai, kutyanyomok, madárnyomok, emberi lábnyomok: gyermeké, felnőtté 38- as, vagy épp 45-ös. És láthatunk itt-ott angyalkát a szűz hóban, vagy felfedezhetjük az ereszről lecseppenő olvadék vájta mélyedéseket . Egy levél is előbukkanhat a hó alól, egészen mélyről: átalakulásában (rothadásban) meleget termel , és ez olvasztja fel a havat. Nyomok, nyomok, nyomok...
Valaki, vagy valami járt ott előttünk, lehet rá következtetni, ki, s milyen lehetett.
Ahol az előttünk járó ember cipője alatt roppant a hó, ott már nekünk nem ropog, de cserébe láthatjuk az utat, merre kell menni.
Puha, hideg, mégis tündéri, varázslatos, ezerféle.
Hangja is van: roppan a talpunk alatt, vagy a hódara finoman csilingel az aszfalton és a fenyők tűlevelein.
Aki autózott már hóesésben, a világűrbe képzelheti magát, mintha megannyi csillag jönne vele szembe galaktikus utazásán. Az utazó be is csukja a szemét, az ütközéstől tartva.
A nyugalmat is jelképezheti, amint beborít, be- és eltakar mindent, és elcsitítja az állandó mozgást.
Egy természeti jelenség, és mennyi mindent meg lehet rajta keresztül figyelni...