Minden reggel a buszon diákok hering-tömegével kell megküzdenünk leszálláskor. Korábban nagyon komoly félelmet, sírásba hajló remegést figyeltem meg kisfiamon. Egy alkalommal az egyik leszálló elé ő akart befurakodni, de mivel ő a kicsi, nem vették észre, és ezt úgy élte meg, hogy majdnem fennmaradtunk, jaj-jaj. Ekkor azt mondtam neki, hogy ilyenkor mondja a lánynak, hogy légyszives engedj le, mert ha csak így sírni kezd el, abból a másik nem láthatja, hogy mi volt az ő valódi szándéka. Szóval bátornak kell lenni.Nehány nappal vagy talán még hetekkel is később Gergő ment elől törte az utat, és ahogy jóval előtte megbeszéltük mondta a leányzóknak, hogy légyszives engedjetek le. Ekkor nagyon megdicsértem. Megerősítettem benne, hogy milyen bátor volt.
Ma már nem is láttam rajta félelmet, szorongást. Egyszerűen oadállt és szépen "hagyta", hogy az emberek elrendeződjenek, majd késlekedés nélkül szépen leszállt.
Csodálatos pélája volt ez számomra a félelmek elűzésének:
Ismétlődött a helyzet minden nap. Minden nap jött a félelem. Aztán a lelke kapott egy-két objektív meglátást, tanácsot. És lehetőséget (nem nyomakodtam mindig előre helyette), hogy ő egyedül ki is próbálhassa azokat. Ez a két dolog egyszerűen a bátorság felé vezette őt. Ehhez odaadás és bizalom társult: a tanácsadó, az anyukája jót akar neki, és segítségnek mindig ott áll mellette, ha mégis elvétené a dolgot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése