Világmindenség - zene

Ahogy a zenész szüntelenül keresi a legszebb hangot, úgy várja a zene a világmindenségben, hogy valaki megszólaltassa. Marlo Morgan

Puszialapanyag

- Anya, én amikor mesét olvasol nagyon el tudom képzelni. És amikor most nem olvasod, és visszaidézzük, akkor a képeket elő tudom hozni.
- Igen?
- És anya, kérek szépen puszit! Mert az az alapanyag!
- A képzelet alapanyaga?
-Igen.
:)

Zene-rend

“A zene: a helyes rend érzelemmel telített megértése. Az értelemmel megáldott halandó ember számára az isteni nagylelkűség adománya abból a célból, hogy a magas dolgok felé tekintsen."  
Augustinus

Emlékezz, ki is vagy valójában

Ez keringett az interneten. Nem tudom, hogy igaz-e valójában, az elvével azonban nagyon is egyetértek.

Létezik egy bölcs afrikai törzsi szokás

Amikor a törzsből valaki rosszat tesz a törzs egy másik tagjával, vagy fájdalmat okoz neki, akkor az illetőt kiállítják a falu közepére, és az egész törzs köré gyűlik.
De ahelyett, hogy valami nyilvános büntetésben részesítenék, két napig folyamatosan sorolják neki mindazokat a jó dolgokat, amiket valaha is tett. Hogy miért?
Mert a törzs hisz abban, hogy minden egyes ember jónak születik, és szeretetre, békére és boldogságra vágyik. Csak néha, a mindezekre való törekvés közben hibákat vétünk.
És mivel a rossz cselekedeteket segélykiáltásként értelmezik, a törzs összegyűlik a társukért, és segítenek neki újra megtalálni önmagát, a jó természetét.
Emlékeztetik őt arra, hogy ki is valójában.

Elképzeltem, milyen lenne ez a gyakorlatban, ma, Európában: 
Pl. Pistike nem fogad szót, sőt mintha direkt rosszaságokat tenne. A törzs sok-sok emberének hiányában ott van anyukája, aki képes lehet Pistikében visszahozni a kapcsolatot a Lelkével. Így anyuka ahelyett, hogy azt mondaná felindultan, idegesen és vádlóan Pistikének, hogy hja, már megint így viselkedsz! Nem lehet veled bírni! Nem tudom, hogy lett ilyen ez a gyerek! - szóval ezek helyett elkezdi anyuka nyugodtan, szívvel-lélekkel mondani: Látod Pistike, most megbántottad, összetörted ... stb. Emiatt szomorú vagyok, de te egy nagyon okos kisfiú vagy. Emlékszel, amikor a múltkor olyan szépen együtt játszottatok, meg tudtátok beszélni a dolgokat, tudtál figyelni, pl teríteni segítettél és nem törött el semmi... Azt hiszem gondolati erőfeszítést kíván a szülőktől, nevelőktől, hogy kilépjünk a megszokott sémáinkból, megszokott reakcióinkból. De megéri. A kapcsolat a Lélekkel helyreáll nyomában.

Haikuk

Kéz kezet fog:
összekapcsolt pillanat,
energiahíd.

Megérinteni
más ember lelkét: talány
szemből szembe: Út.


Beteg vagyok: 

Gyenge a láb s kéz
a szenvedés mutatja:
múlandó testünk


2012:

Kitágulva látsz
képzelet nyomán járva:
Csendbe folyó út.
 
Lelket gyógyított
türelem, hit kivárás
mély alkímia.


Hó:

Sötétben csillan
meglibben, s földre pereg
megigézve állsz.



 Ki nyugtot őriz
míg tombol vad vihar
magát győzte le.

Düh heve kihúny
nemes kép magához húz -
tiszta fej, és szív.

Ki vagyok én?

-Én nem a testem vagyok!- Mondja Gergő, mely kijelentésével kilyukadtunk egy beszélgetés végére.
Kis csend következett részemről. Meglepődtem.
-Akkor ki vagy te? - kérdeztem.
-Azt nem tudnám megmondani.
Kisvártatva válaszoltam:
- A Lelked.

Ahol nem kellenek szavak

Van egy másik oldal. A kapuban egy Angyal vár, és vezet, kísér, megnyugtató. A járása hangtalan, csak finom suhogását érzékeled, ha van rá füled. 
Az Ég harmóniája dallamokban ölt testet. Nem kellenek szavak, csak a dal, ami áthat, a Jó biztonságát árasztja.
Az Angyal csak megmutatja az utat, a lépteink viszont rajtunk állnak, ám sosem vagyunk egyedül.
Spirális az út: középpontjában ott a Fény. A Megnevezhetetlen, Megfoghatatlan, a Mindenség eredete és végpontja.
A saját Utunkra, Feladatunkra találásunk tettinek alma-gyümölcse teremt kapcsolatot a Fénnyel. Ezt emlékeztetőül letesszük, magunknak. És aztán mások is látni fogják: kirajzolja az utat.
A spirál a nagy körökből vezet kicsikbe, s végül egy pontba. Labirintus annak, aki nem a Fényt keresi. De Úttá válik annak, aki figyeli az ívét, mozzanatait, tájait, és halad belső késztetését követve önmaga fény-központja felé.
Visszatérünk. Oda, ahol a Fényből merítve győzhetünk próbáinkban, Fény-lényegünk tudatában.
A spirál bejárásából marad a fenyő-illat. A fa egyenes, égig érő, égbe törő csúcsa emlékeztet, hol jártunk. Hogy vigyük utunk kincseiből a hétköznapiba. Hogy színezze, nemesítse, erősítse az apró, mindennapi tetteket.
Időről időre megnyílnak a kapuk. Át lehet jutni, hogy újrateremtsük a kapcsolatot. A Fény és Mi, akik magunk is fény-természetűek vagyunk. Ha nem lennénk mi is fényből, hogyan is gyúlhatna lángra a szívünk időről-időre?

(Waldorf csoport adventi kertecske ünnepéről)

Aranyfonál

Van egy aranyfonalam. 

Az égből nyúlik le. 

Olyan, mint az arany láncon függő kastély meséjében, csak ezen nincs kastély. Az égben ki tudja, ki tartja, ki fogja, hová van felakasztva. Néha a felhők, néha az égbolt távolba vesző kékje takarja. Eredete titkos és misztikus. De ott van, erős, és biztos. 

Ha szorongatott, nehéz a helyzet, ebbe belecsimpaszkodhatok, sőt fel is mászhatok rajta. Csak egy kicsit emelkedek magasabbra, s máris nem olyan rémisztő, elkeseredettségre okot adó minden. Kinyitja a világot az időben. A pillanatok csak görögnek. A jelen tavát a múlt folyói táplálják... De van, ami volt, most is van és lesz… Van, ami állandó. Valami, ami nem megfogható. Ehhez az aranyfonálhoz kapcsolódik titokzatosan. 

Néha vékonyka fonálnak tűnik, de mikor sikerül meglátni, - mert különben csak egy fénysugárnak nézném- boldogság lesz, már maga a tudat, hogy létezik. Néha csak egy kis szalag, az ajándékokra masnit kötni. Néha pedig vaskos zsinór, hogy elbírjon, ha nagyon kapálózok. 

Remény, ihlet, angyali, isteni segítők, szeretet, saját erőfeszítésünk tengelye….

Bruno Bettelheim gondolata

„Ma is, akárcsak régen, a gyermeknevelés legfontosabb és egyben legnehezebb feladata a segítségnyújtás, hogy a gyermek megtalálja az élet értelmét.” (Bruno Bettelheim)

John Taylor Gatto gondolatai

"...biztos vagyok abban, hogy ha a gyerekek szert tesznek önismeretre, akkor önállóan fognak tanulni; és csak az önálló tanulás bír tartós értékkel.
Tüstént szabad időt kell adnunk a gyerekeknek, mert ez az önismeret kulcsa, és amilyen gyorsan csak lehet, újra be kell vonnunk őket a való világba, hogy a szabad idejüket ne újabb elvontságokkal töltsék. Vészhelyzetben vagyunk, drasztikus tettek szükségesek a korrekcióhoz; a gyerekeink úgy hullanak az iskolázástól, mint a legyek. Mindegy, hogy jó vagy rossz iskolázásról van szó. Lényegtelen."

John Taylor Gatto beszéde.
1990. január 31-én hangzott el egy beszéd, amikor a fent nevezett tanár átvette New York városának Év Tanára díját.
A teljes beszéd és videó itt található

Szeretnék nagy lenni

- Szeretnék felnőtt lenni! Szeretnék nagy lenni! - jelenti ki a reggeli buszra menetelkor kisfiam.
- És miben áll ez "nagynak lenni"? Mit jelent ez neked? - kérdem.
- Hogy a kicsiknek parancsolhatok.
Csend, mert gondolkodom, vajon ő ezt kapja? Igen, sok esetben valóban ezt kapja. Megmondják, mit tegyen, ne tegyen, hogyan tegye azt, mit csinált rosszul, jól, hogy most segítsen stb. De hogyan lehetne benne és főleg bennem az Igazságosság oldalára billenteni ezt a gondolatot?
- Aki nagyobb és másoknak parancsol egyben bölcsebbé és okosabbá is kell válnia. - ennyit tudtam akkor mondani.
Azóta foglalkoztatott ez a kérdés: aki nagyobb, akár méretében, korában, az mivel "formál jogot", hogy "parancsoljon" a kisebbeknek? Azzal, ha valóban bölcsebb valamiben. A szülő lát pl. olyan veszélyeket is, amiket a kisgyerek tapasztalatlansága miatt még nem. Az utat megmutathatja, az úton járást is mutatja, de járni az utána jövőnek kell rajta.
Az uralkodás, birtoklás önmagában kevés ebben a viszonylatban, mint felnőtt-gyermek kapcsolat. Lennie kell benne a tapasztalatunk átadásának. Az Életbe és annak rendjébe vetett hitünknek. A jó király, uralkodó nézi, mi jó az alattvalóinak. Az uralkodás egyben felelősség is. Ki tudja-e szárnyaink alatt a kis lélek bontakoztatni a benne rejlő tehetség magokat? Észrevesszük-e, hogy mi rejtezik benne? Figyelünk-e rá teljes odaadásunkkal, hogy lehetőségünk legyen meglátni ezeket? És ahogy nő változik, látjuk-e a kis lélek változó igényeit is?

Haikuk

tiszta tett mos át
mélyig hatol egy sugár
lelken csomót old

kisfiú játszik
üveggolyót pörget: fény
járja át őket

őszinte volnék
engednénk mélybe magunk
őszinte volnál

irigység szakad
szellő fújja szét, tiszta
lehellet fakad

A jó tanár?

"A pedagógiától nem leszek jó tanár. Abból nem lehet nevelni. Az emberkép ismeretétől alakul ki bennem egy intuíció a gyerekek felé, ami improvizatív készséggel párosulva adja a kezembe az éppen megfelelő formát, eszközt..." Vekerdy Tamás

Arany ember, ólom ember

Egyik este egy 100 kérdés 100 válasz kis tudományos füzetecskéből kérte Gergő az "esti mesét". A kérdés az volt: Lehet-e ólomból aranyat csinálni? Néhány mondatban leírja, hogy az alkimisták réges-régen írtak erről, de ma valójában nem tudunk.

Ekkor elővettem filozófiai tanulmányaim legjavát - mármint a fejemből - és mondtam hozzá még két mondatot. Valahogy így: Az alkimisták valójában az ember belső folyamataira értették ezt az átalakulást: hogy egyre inkább fejlődik, tanul az ember. Az arany ember akkor milyen lehet? Nagy csnd, gondolkodás, és én mondtam, inspiráció gyanánt: Ő a Bölcs. S milyen lehet az ólom ember?- kérdeztem most már kicsit határozottabban Gergőtől.
- Hát az emberben a gonosz!
- A gonosz hang? És mit mond?
Közben Gergő mondogatja, mintegy kántálva: - Tudtam, hogy a gonosz, tudtam, hogy a gonosz!
A kérdésre nem válaszolt, így próbáltam neki én megfogalmazni, hogy milyen gondolat "szólhat" neki esetleg odabent:
- Azt mondja, hogy nem tudod azt a valamit megcsinálni, amit építesz, vagy hogy te nem vagy jó?
- Ühüm...
- És ki szokott, melyik hang szokott győzni?
- Háát… Van, hogy a gonosz. De nem! Mindig a jónak kell győznie! Mindig a jó győz! Mindig a jó győz! – mondogatta inkább magának Gergő.
Valami fontosról beszélgettünk: az önmagunk megismerésének alapjairól. Van bennünk olyan hang, ami a „jót” mondja, amit ha követünk „jót” teszünk. És van a „rossz” hang. A kételyek, a szorongások, a visszahúzó erők hangjai.
Miért olyan fontos ez? Ha már e kettőt meg tudjuk a fejünkben szóló hangokból különböztetni, már nagy lépést tettünk. Nem egy nagy káosszal, beláthatatlan hangok, gondolatok kuszaságával azonosulunk. Lehet két hangból választani.
S hogy mindig a jó győz (ha nem is azonnal, de hosszú távon) az kétségen felül áll, ha szívünk legmélyére nézünk

Ubuntu: vagyok, mert vagyunk.

"Egy antropológus egy afrikai törzs gyermekeinek javasolt egy játékot: letett egy kosár gyümölcsöt egy fa mellé, majd így szólt: aki előbb odaér az nyeri a gyümölcsöt! Erre a gyermekek mind felálltak, kézenfogták egymást, és együtt szaladtak érte. Megkérdezte, hogy miért nem versenyeztetek? Mire ők: Ubuntu. Hogyan tudna valamelyikünk is boldog lenni, ha bármelyikünk szomorú? 
E torzs nyelvén Ubuntu annyit tesz: Vagyok, mert vagyunk."

Mit nyer vele az ember, ha összefog másokkal, ha nem csak magára gondol, hanem nemeslelkűen megosztja, amije van? Mit nyer, ha nem akar legyőzni senkit és elnyerni semmit? Ha nem szükséges mások fölé kerekednie, hogy ő jobbnak látsszon?
Mit nyer, ha legyőzi a lelkében felmerülő irigységet, kritikát, haragot, amit a másik mássága, tévedései keltettek benne?
Szeretetet, együttérzést, türelmet, kedvességet, békét, odaadást, azaz boldogságot.
És egy lépést tesz az emberiség nagy próbáját adó elkülönültség megszüntetése felé.

Egy ember dala...

"Kelet-Afrikában van egy törzs, ahol a gyermek megszületésének idejét nem a világrajövetelének napjától, sőt nem is a fogantatás napjától számítják. E törzs számára a születés kelte azt a napot jelöli, amikor a leendő anya először gondol majdani gyermekére. Az anya, amikor úgy érzi, eljött az ideje, hogy gyermeke legyen..., elvonul az erdőbe, és magányosan ül egy fa alatt mindaddig, amíg bensőjében meghallja gyermeke énekét. Amint ez megtörtént, az anya visszatér a falujába, és megtanítja az éneket a leendő apának. Ezután ezzel az énekkel hívogatják a gyereket. Miután a gyerek megfogant, az asszony a méhében hordott kisbabának énekel, és megtanítja a dalt a falu bábáinak és öregasszonyainak, akik a vajúdás alatt és a születés csodálatos pillanatában ezzel az énekkel köszöntik a gyermeket.A szülés után valamennyi falubeli megtanulja az újszülött énekét. Ez a dal ezután élete minden fontos pillanatában elkíséri. Ezt éneklik neki, amikor valami baja esik, ezt éneklik győzelmek, szertartások, felavatások alkalmával vagy a házasságkötési ceremónián. Amikor élete végén szerettei összegyűlnek a halálos ágyánál, utoljára hangzik fel a dal."/Jack Kornfield: A lélek éneke/

Indiántáborban jártunk (július 12-15.)

Kezdéskor összegyűltünk, nem is akárhogyan: körben. Egy nagy dob állt középen. A dob köré a szorgos gyerek- és felnőttkezek keletre sárga, nyugatra piros, északra fehér, délre pedig kék virágokat, gyümölcsöket rakosgattak. Köszöntöttük a 4 égtájat, az Eget és a Földet. Indián hagyomány alapján, a megfelelő irányba fordulva, eredeti nyelven egyik testvérünk mondta a köszöntést. Mi, indiánok, mindegyik sor végén hozzásimítottuk dallamosan: „áhéj áhéj a héjja, és aho aho a hooo”
Köszöntöttük a hely szellemeit (éltető erejét), és kértük, hogy fogadjanak el bennünket itt, erre a néhány napra. Azt hiszem elfogadtak.
Egy piros fejpántként felköthető szalagot is kaptunk, minden megérkezett indián: kicsik és nagyok. Hiába érkeztünk különböző irányokból, távol egymástól lévő otthonainkból, egy közös család lettünk, legalábbis erre a néhány napra. A gyerekek is szívesen viselték, reggelente buzgón illesztették a hajukba.

A köszöntés után nekiindultunk az erdőnek, hogy Sas testvérünk nyomdokán haladva ráleljünk arra az állatra, aki vigyázni fog ránk a tábor ideje alatt. Ehhez a szavainkat elcsitítottuk, és hallgattuk a természet hangjait. Miután keresztülértünk a bozótoson, egy tisztáson különös, beszélő állatokra bukkantunk. Vonítás, sziszegés, huhogás töltötte be a teret. Mindenütt megálltunk figyeltünk. Lelki szemünkkel kutattuk az állatok valódi természetét, hogy vonzanak-e bennünket. Volt, aki képzeletében talált rá segítő totemállatára, s volt, aki a „beszélő” állatok körül gyülekezett. A totemállatokat egy kis bőramulettbe varázsoltuk (rajzoltuk), így őriztük a tábor végéig, sőt a mai napig is velünk lehet…

Kicsiknek (3-4) éveseknek az egyik lelkes szervező kerekített egy dalos foglalkozást, ölben ringatós, tenyércirógatós mondókákból. A végén egy nagy takaróba tettünk babzsákokat, akarom mondani gombócokat: Gyúrom a gombócot, gyúrom és keverem, forró vízbe beteszem! És már lengettük is a takarót, hogy Kiugrott a gombóc a fazékból, utána a molnár fazekastól… És mindet kiugrasztottuk!

A délutáni sziesztában, ahogy a többi napon is ki-ki megtalálhatta a pihenés módjait: ágyban durmolás, olvasás, vagy meseolvasás a gyerekeknek, beszélgetés egy kedves rég nem látott ismerőssel/baráttal, hogy az otthoni dolgokat egy más nézőpontból átgondolhassuk. Nagyobb fiúk szabadidejükben a ház melletti kis patakot szabadították meg a piszoktól, és teret adtak, hogy a víz szabadon folyjon…

Néhány gyermek egy felnőtt segítő kíséretében kalandra indult. A patak mentén haladtak, néhol négykézláb a bokrokkal sűrűn benőtt parton, néhol résnyire szűkült patakmeder felett ugorták át a „szakadékot”.

Késő délután nyomkövetésre hívott Sas testvérünk és már nyargaltunk is a dombokra fel, ahol nem csak a bokrok alatt tanyázó állatok fekvőhelyére és nyúlbogyó-nyomokra leltünk, de a zöldek kékek csodálatos összhangjára: a Kékes csúcsa tárult a szemünk elé. Ezeken a helyeken valóban megtörténhet, hogy eggyé válunk mi és a természet, a természet és mi… A dombtetőn le is feküdtünk a fűbe, hogy lássuk, mit látnánk, ha hangyák volnánk. Néztük az eget, hallgattunk a tücsköket. S aki bátor volt, az egyik játékos kedvű felnőttünkkel legöröghetett oldalán- hasán-hátán a domboldalon

A tábortüzet lelkes fiúcsapat rakta meg. A tűz összegyűjtött bennünket, egy lányka furulyája is előkerült, s zenghetett. Mindenki választhatott ütős-hangszert, s kívánság-dalokat fűztünk egymásba, míg Bagoly-asszony újabb ceremóniát nem hirdetett.
Amelyik gyermek tudott mondani olyan hőstettet, amit aznap véghezvitt, kaphatott egy tollat.
A toll az indiánok fejdíszére is emiatt kerülhetett: egy-egy nemes tettüket őrizte. Így hát minél több volt valaki fejékén a toll, az az indián annál tapasztaltabb hős volt.
Szerencsére mindenki tarsolyában volt egy-két jótett, de ez az esti ünnepség inspirált is bennünket, hogy másnap keressük az alkalmat a hasznos tettekre.
Egyszer csak az erdő mélyéről Csalcsivitlikue, a folyók istennője szólott hozzánk. Azt kérte, hogy a táborhely végében lakó kisbékákat és a többi állatot többet ne fogjuk ki, mert elfáradtak, szeretnének nyugodtan pihenni. Ennek előzményeként mesélném, hogy érkezésünkkor a gyerekek nagy része ennél a kis tavacskánál ácsorgott-bácsorgott, ugrándozott, téblábolt, mert találtak benne ebihalat, kisbékát, nagybékát, sőt piócát és vízi skorpiót is. S egy edényben gyűjtögették majd időnként visszaengedték a vízbe őket. Csupán kíváncsiságból. Hát erre kaptuk Csalcsivitlikue kérését.
Úgy történt ez, ahogyan a természet törvényei diktálták: amikor egy folyamat, lény nagyon elburjánzik, átlépi a határait, s olyanná válik, ami már árt más élőlénynek, azt a természet erői megakadályozzák, ha tudják „kéréssel”, s ha kell rombolással.
A gyerekek elfogadták és megértették a kérést. Másnap már az számított hőstettnek, hogy valaki (akiben pedig nagyon buzogott a vágy, hogy halásszon) nem fogdosta ki a kisbékákat…

Tlalok az esőisten helyeselt, s az indián esti mesét már a közös társalgószobában hallgattuk meg egy lelkes mesemondó-anyukától.

Másnap délelőtt folytatódott az alkotás: totemünket bőr csuklófogóra, agyagba mintázhattuk, vagy akár gyöngybe is szőhettük.
Délután egy csodálatos vízeséshez indultunk a közeli erdőbe. Apraja-nagyja becsülettel végigjárta. Az Ilona vízesés az országban a legmagasabbról aláhulló vízesés. A víz két szikla között fordul alá a mélybe. Cseppjei éltetnek, s fent, az az egy pont, ahonnan lezúdul a zuhatag, sugárban szétágazik, s egy felfelé mutató háromszöget hoz létre. Az éltető víz nyomán mohák s egyéb zöld növények kapaszkodnak a sziklába, s kirajzolják a víz útját. Így a vízesés, mint egy kapu áll előttünk, talán a föld Szellemeihez vagy a tündérekhez lehet rajta átkelni, aki tud…
A vízeséshez vezető út elején kis kerekes kútból vasas vizet húztunk, érdekes savanykás íze jellegzetes. A kis üvegünkben, - amit megtöltöttünk, hogy kísérletet végezhessünk - a víz óráról órára zavarosabbá vált, és vas-oxid azaz rozsda ülepedett az aljára. De ezt már csak következő nap reggel láttuk jobban.
Mikor visszaértünk, egy kislány, mintha nem is ezen a napon lenne, s nem is lenne fáradt a hosszú útról mosolygott. Szemeiből napsugár-szeretet ragyogott.
Az esti ceremónián már bátrabban záporoztak a hőstettek, s valóban egy-egy tett igazán lemondást, a hétköznapiból kiemelkedést, nemeslelkűséget követelt elkövetőjétől. Zoé, aki fájós fejjel nem nyafogott, a békahalászok lemondtak a halászatról, odaadtam ezt megosztottam azt… hangoztak a szívbe írható szavak…

Eljött az utolsó nap, de még tartogatott tanulnivalót: a szállásadó bácsi mutatta meg a gyerekeknek, hogy milyen, s mire jó a katángkóró, a gilisztaűző varádics, a fekete nadálytő vagy az útilapu. Így ha valaki étvágytalan, annak katángkóróból, ha köhög: útilapúfű teáját adjuk, s ha fájlalja a lábát, fekete nadálytő levelet áztassunk pár órát, s azzal borogassuk.

Ezután a tábor Szellemeinek – köszönetképpen - egy bükk csemetét ültettünk a tábor egyik kis rétjére. Dobkíséretünk adta a ritmust, és egy kis versikével erősítettük meg a fácskát. Képzeletünkben együtt „lélegeztünk” vele, hogy ebben az évben kitartson, megtalálja a helyét, hogy aztán jövőre már a növekedésre fordíthassa erejét
A versike ez volt:
Érzem, hogy alattam a Föld szíve dobog,
Érzem, hogy felettem a Nap tüze lobog
Érzem, hogy körülölel a Levegő
S bennem a Víz életadó erő.
A tábort ugyanazzal a köszönő-köszöntő ünnepséggel zártuk, amivel nyitottuk: újra megalkottuk a kört, megköszöntük a segítő Szellemeknek a jelenlétét, és megköszöntük a szervezők erőfeszítéseit, szeretetét, s egymásnak is az együtt töltött időt.
Ma én is felvettem a piros fejpántot. Ezért írtam e sorokat, hogy újra ott járhassak, átélhessem az indián-érzést…

Yehudi Menuhin gondolata

"A csecsemő sírása új keletű önállóságát hirdeti, boldog köszöntés, bánatos búcsú egyszerre. Világra jöttünk után még hosszú ideig mélyen bennünk él az anya szívdobogása, belénk vésődött, akár az identitásunk. Hiányát érezzük, és pótolnunk kell más hangokkal, elsősorban a saját hangunkkal, mert a hang és ritmus kapcsolatteremtés. A zene az ember legősibb kifejezési formája, ősibb, mint a nyelv vagy... a képzőművészet; az emberi hangból született, és az égető szükségből, hogy kapcsolatba kerüljünk embertársainkkal. Tulajdonképpen a zene az ember, sokkal jellemzőbb rá a szavaknál, hiszen a szavak konkrét jelentést hordozó, elvont szimbólumok. A zene érzelmeink mélyebb rétegeire hat és arra kényszerít, hogy egész lényünkkel reagáljunk rá. A zene hidat ver a szellem és az érzékek világa között, büntetlen extázist vált ki, dogma nélküli hitet hordoz, magáról az emberről szól. "( Yehudi Menuhin )

Idomítás nem= tanítás

Azt találtam mondani valakinek a gyermekemmel való közös biciklizésünkkel kapcsolatban, hogy a kisfiamat beidomítottuk, hogy tartsa be a szabályokat. Magam is elcsodálkoztam, hogy ez a szó jutott eszembe ennek a szabályrendszernek a megtanításáról.

És az is elgondolkodtatott, vajon tényleg így is gondolom, hogy "idomítom" a kisgyereket?

Mi a különbség az idomítás és a tanítás között.

Idomítani a kutyákat, állatokat szokás, azaz olyan lényeket, akik nem gondolkodnak, nincs bonyolult mentális tevékenyégük, öntudatuk.

Tanítani azt lehet, aki nemcsak megjegyez egy szabályt, de azt alkalmazza is, sőt rugalmasan alkalmazza!

És lehet, hogy itt is van egy nagy különbség: amit meg is lehet és kell tanítani a kisgyerekeknek és az állatoknak nem (ezzel nem akarom az állatok világával tiszteletlen lenni, a különbség a természetükből adódik). A gyerekek képesek arra, hogy ne csak utánozzák az általunk felvázolt előírásokat, hanem tanulják meg rugalmasan, minden egyes adott helyzetre alkalmazni.

Ez csak egy terület, amit muszáj elsajátítanunk a közlekedésben való balesetmentes részvétel miatt. De milyen sok olyan "ismeret" van, amivel ugyanígy vagyunk mi magunk, hát még a gyerekek tanításánál. Utánzásra késztetjük őket - mert alapvetően ezzel tanulnak meg mindent. De el kell jönnie egy pontnak, amikor gondolkodni is elkezdjük tanítani őket. Hogy ne fogadjanak el mindent, amit kapnak egy az egyben, hanem rágják meg, gondolkozzanak el rajta, alkalmazzák eddigi tudásukkal összevetve és -gyúrva a konkrét helyzetre.

Másrészről mint szülői magatartás, hozzáállás, gondolkodás is érdekes lehet: mi se fogadjuk be azonnal, amit bárki "kínál" nekünk, hanem döntsük el, hogy mit akarunk befogadni... Ez lesz a példa gondolati szinten, finomabb szinteken...

A gyerekekkel kapcsolatban pedig érdekes kérdés lehet, hogy hatalmi szavunkkal, azaz indokok nélkül kommunikálunk, vagy mennyire az önálló gondolkodást erősítjük: hagyjuk, hogy kérdezzen, tévedjen, kijavítsa a megfelelő tettre...

Lélektűz

Mi Utat rejt: az fájdalom.
De gyökeret és Szárnyat ad
könnyekkel mosódik le
sok hasztalan gondolat.

Jólét vagy jól lét?
belső erőm forrong
kibuggyan a mélyből
parázslik, éget, de osztom

Így lesz ízes, zamatos
s belső tűzben érett
fájdalomból így lesz
lobogó láng, fényes.

Lelkesedés tüze
hívlak hát téged
parázsomat szítsd föl
hadd osztódjon véled!