Szívem virága

A mai foglalkozás végén, mint annyiszor, meggyújtottam a gyertyát az utolsó dal előtt, hogy aztán a dal végén elmondjam: - Ez a tűz most összegyűjtötte a jó élményeiteket, amit a foglalkozás alatt átéltetek Tegyétek bele a szívetekben, hogy otthon is elő tudjátok majd venni. - S ekkor a kezünkkel egy apró mozdulattal a szívünkbe tesszük ezeket az érzéseket, élményeket.  Eztán elfújjuk közösen a gyertyát.
Utolsó, elbocsátó gondolatként ezt találtam ma mondani: - Otthon is énekeljetek, mert a daltól, az énektől kivirágzik a szívetek.
Egy kisfiú nagy tágra nyílt szemmel visszakérdezte: - Tényleg?
- Igen, tényleg. 
A saját énekünk megtisztítja a szívünket. Talán mert "hangot kapnak" az érzéseink, talán mert őszinte és boldogító formát.
Ezt kívánom: használjuk ezt a csodálatos eszközt, boldogító dalolást!

Muzsikával a félelemmel szemben

Újra félelmet kelt kisfiamban egy sötét szobába bemenni. Egyik nap egy épp nehezen letehető dologgal foglaltoskodtam, s át akartam őt küldeni a másik, a sötét szobába. De félt.
Eszembe jutott, hogy az ember, amikor énekel, nem tud félelmet érezni.Ez valahogy az agy szintjén is magyarázható, hogy gátlódik egyik terület a másikától. 
Szerettem volna, ha győzedelmeskedik ebben a próbában és ezáltal megerősödik. S nem mellesleg egy jó kis módszert is elsajátít, hosszú távra.
Így hát rá is zendítettünk, amit kettesben kérdezz-felelekkel szoktunk énekelni:
-Hova mész falevél?- s már hallottam is az útrakelő válaszát:
-Oda, hova visz a szél.
-Honnan jössz falevél? - énekeltem, s vártam a választ, nem késett soká: 
-Fa ágáról hoz a szél.
A következő dallamsorokat már el sem kellett énekelni, eddigre visszaért boldogan, mosolyogva a bátorság erőit felizzító kisfiam.
-Anya, nem féltem!

Türelem, megértés - gyerekfejjel

Összezördültünk a párommal, és a gyermek is fültanúja volt.

Hazaértünk, párom ment még tovább, mi ketten mentünk be az ajtón, mikor Gergő megszólalt:

- Most fölmegyek az ágyamra. És ott maradok – kis szünet – mondjuk 5 percig.

- Rendben – mondtam, s gondoltam, biztosan megharagudott rám, mert gondolataiban édesapja mellé állt, s nem találta jogosnak, amit én mondtam.

Újra megszólat: - Fölmegyek, és megvárom, míg elmúlik ez a rossz érzés.  És hogy benned is elmúlik…

Nem haragudott, csak a rossz érzésre…
Később beszélgettünk, s mondom, hogy büszke vagyok rá, hogy ilyen okosan viselkedett. És amikor rossz érzése volt, elment lenyugodni.
-De én nem is voltam rossz érzésekben, csak nem akartam elkapni!

Kokas továbbképzésen jártam

Izgultam, mert valószínű volt, hogy a régi csoporttársak közül nem találkozom senkivel. Teljesen idegen emberekkel fogok találkozni. Ráadásul vagy inkább szokás szerint, :) nem is tudom, nem találtam a megfelelő házszámot, ahová a képzést hirdették. Így épp becsöppentem. De az első pillanattól fogva Klári néni szellemisége fogadott: a tanfolyamvezető átölelt, a nevemen szólított és már kezdtük is a közös dalolást. Hazaértem. Az otthon melege kifejezés talán a leg találóbb erre az érzésre. Nem kapcsolódik hozzá semmi elvárás, és szeretlek-nem szeretlek játszma, és nincsenek előzmények, ettől még tisztább tud lenni az egész légkör. Testvérek felgyülemlett karma nélkül, csak adni egymásnak, és nem kiszipolyozni akarni, csak szeretni, megérteni akarni. Ha csak az utcán találkozom ezekkel az emberekkel, lehet, hogy elmentünk volna egymás mellett, vagy ha netán beszélgetésbe elegyedünk is, nem érintünk túl sok komoly témát és érzelmet. Itt viszont megnyílunk, táncban, szóban, érzésben. Táncoltam valakivel. Követtük egymás kezét, mozdulatait. Olyan természetes volt, és egyben valami félelmetes is, hogy átadom magam a táncban. Követni valakit, teljesen figyelni rá, átvenni a mozdulatait, a zenére keletkezett érzéseit veszélyes a kis énünknek. Talán elveszíti önmagát... De nem veszítettem el önmagamat, épp, hogy tanultam valamit. Tanultam átadni magam, tanultam a jó értelemben "vezetve lenni" érzését, tanultam egy másik emberről. És aztán ő is átadta az irányítás lehetőségét. Ő figyelt rám, és követett. És én igyekeztem. Elfogadni őt, teremtővé válni a közös karmozgások szépségében...
Mennyire nem ehhez vagyunk hozzászokva, és a pszichénk sem. Rengeteg védő mechanizmussal és energiával felépített falak mögé rejtezve éljük az életet. És ahol csak egy kicsi esély is megvan, hogy valami hasonlóba cseppenünk, vagy esetleg lehetőségünk van, hogy létrehozzunk egy ilyen hangulatot, légkört, kitüremkedik ez a részünk.Kitüöremkedik, pedig valójában ezek lennénk, ezek vagyunk. Szeretetből vagyunk.
Mi az akadály, hogy ne ezt éljük? 
A körülmények? Igen, lehet, hogy vannak közegek, melyekben túl sok az érzelmi és mentális piszok, s emiatt nem alkalmasak erre.
De a nagyobb akadály mi magunk vagyunk. Helyesebben a burkok, amelyek rárakódtak Magunkra.
Ez az életünk küzdelme. Hogy ki tudjuk magunkból hozni ezt a Szeretetet. Le tudjunk hatolni a falakon át bensőnkbe a kincseinkért. És mikor felhozzuk a kincset, mindenkinél - természetétől függően - más-más energiaként fog megmutatkozni. Akarat-energia, bölcsesség, mentális energia, szívbéli energia, formaalkotó energiaként, kapcsolati energiaként, vagy még nagyon sok árnyalatban tündökölhet.
Jó küzdelmet kívánok. És hasonlóan szép "otthon-élményeket" bárhol is legyetek!

Anya, szárnyad van!

Biciklizünk Gergővel. A meleg esti szélben szétcipzárazom a kiskabátomat. Gergő most mögöttem jön és előrekiabál:
- Anya, szárnyad van! A kabátod kétoldalt úgy csapkod, mintha szárny volna.
Én csak mosolygok. A hosszú nap és a sok fárasztó dolog és gondolat után valóban jó lenne, ha lennének szárnyaim.- gondolkodtam el ezen.
Most Gergő elém biciklizik, és ő is szétnyitja a pulcsiját.
- Anya, most már nekem is van szárnyam!
- De jó!
És közben a szárnyalás élményét fogadom be, ahogy együtt rójuk az utcákat.

Nem csak a kerekek gurultak, mi is szárnyaltunk. Előre, kidüllesztett mellekkel, hogy a szívünk vezessen, és hátul a "csapkodó" kabát-szárnyakkal, melyek - ha csak pillanatokra is - az égig emeltek.

Ábelesz kóbelesz - meseelmzésecske

 A kisördög egy hiány. Valójában a hiány nem létezik, önmagában, valaminek a hiányának kell  lennie, valaminek az árnyékának.

Az öreg királyt kivezette az erdőből, de közben a király ezzel karmikusan, mindenképpen bekövetkezően teremtett egy helyzetet, hogy a lányát, neki kell adnia. A lány egy erény, jótulajdonság az árny eredete, azaz a fény. A lányát próbálja helyettesíteni, de mindig kiderül a turpisság. Egy hibát ideig óráig a nem teljesen neki megfelelő erénnyel lehet kezelni, de végül a hiba szívéig kell eljutni, a legmegfelelőbb erényig, a valódi fényig - ami azzal a hibával szembeni erő, árnyékának oka. És a gyökere az előzményekben rejlett - a király eltévedt az erdőben. Eltévedt a világban? Eltévedt az élet útvesztőiben, s emiatt üthette fel a fejét, vált nyilvánvalóva, látott napvilágot a hiba. De az eltévedésnek, s a kiszabadulás, a megoldás, és az egy szinntel való emelkedés is a következménye lesz.

Jancsika - segítő erő, a lány és ő együtt válnak a hiány betöltőjévé, megoldójává. Talán az erény megvalósításához szükséges lelkierő, bátorság és akarat szimbóluma Jancsika. Ő megtanulta a varázsigéket az ördögtől. Megtanulta a hibától, amit az tudott, azaz, megtanulta, milyen kincs milyen tudás volt annak a hiánynak a rejtekén. Pl. beszélni tud a seprű, kecskebukát vetnek, s átváltoznak...
Ártváltozáskor a lány: tempom, mező, kacsa, a fiú: pap, madarak és tó képére alakulnak. Először és másodszor becsapják az ördög segédeit. Itt már a tudás birtokában vannak, valójában egyfajta várakozás a valódi összecsapásra. Végül a tóba a kacsát követve belefullad az ördög: beleolvad, eggyé válik vele. Az árny megszűnik, mert a fénybe lépett. Ott már nincsenek árnyak.

A mese itt található az interneten: http://www.nepmese.hu/mesetar/Mes%C3%A9k/T%C3%BCnd%C3%A9rmes%C3%A9k/%C3%81belesz-K%C3%B3belesz/details

Világmindenség - zene

Ahogy a zenész szüntelenül keresi a legszebb hangot, úgy várja a zene a világmindenségben, hogy valaki megszólaltassa. Marlo Morgan

Puszialapanyag

- Anya, én amikor mesét olvasol nagyon el tudom képzelni. És amikor most nem olvasod, és visszaidézzük, akkor a képeket elő tudom hozni.
- Igen?
- És anya, kérek szépen puszit! Mert az az alapanyag!
- A képzelet alapanyaga?
-Igen.
:)

Zene-rend

“A zene: a helyes rend érzelemmel telített megértése. Az értelemmel megáldott halandó ember számára az isteni nagylelkűség adománya abból a célból, hogy a magas dolgok felé tekintsen."  
Augustinus

Emlékezz, ki is vagy valójában

Ez keringett az interneten. Nem tudom, hogy igaz-e valójában, az elvével azonban nagyon is egyetértek.

Létezik egy bölcs afrikai törzsi szokás

Amikor a törzsből valaki rosszat tesz a törzs egy másik tagjával, vagy fájdalmat okoz neki, akkor az illetőt kiállítják a falu közepére, és az egész törzs köré gyűlik.
De ahelyett, hogy valami nyilvános büntetésben részesítenék, két napig folyamatosan sorolják neki mindazokat a jó dolgokat, amiket valaha is tett. Hogy miért?
Mert a törzs hisz abban, hogy minden egyes ember jónak születik, és szeretetre, békére és boldogságra vágyik. Csak néha, a mindezekre való törekvés közben hibákat vétünk.
És mivel a rossz cselekedeteket segélykiáltásként értelmezik, a törzs összegyűlik a társukért, és segítenek neki újra megtalálni önmagát, a jó természetét.
Emlékeztetik őt arra, hogy ki is valójában.

Elképzeltem, milyen lenne ez a gyakorlatban, ma, Európában: 
Pl. Pistike nem fogad szót, sőt mintha direkt rosszaságokat tenne. A törzs sok-sok emberének hiányában ott van anyukája, aki képes lehet Pistikében visszahozni a kapcsolatot a Lelkével. Így anyuka ahelyett, hogy azt mondaná felindultan, idegesen és vádlóan Pistikének, hogy hja, már megint így viselkedsz! Nem lehet veled bírni! Nem tudom, hogy lett ilyen ez a gyerek! - szóval ezek helyett elkezdi anyuka nyugodtan, szívvel-lélekkel mondani: Látod Pistike, most megbántottad, összetörted ... stb. Emiatt szomorú vagyok, de te egy nagyon okos kisfiú vagy. Emlékszel, amikor a múltkor olyan szépen együtt játszottatok, meg tudtátok beszélni a dolgokat, tudtál figyelni, pl teríteni segítettél és nem törött el semmi... Azt hiszem gondolati erőfeszítést kíván a szülőktől, nevelőktől, hogy kilépjünk a megszokott sémáinkból, megszokott reakcióinkból. De megéri. A kapcsolat a Lélekkel helyreáll nyomában.

Haikuk

Kéz kezet fog:
összekapcsolt pillanat,
energiahíd.

Megérinteni
más ember lelkét: talány
szemből szembe: Út.


Beteg vagyok: 

Gyenge a láb s kéz
a szenvedés mutatja:
múlandó testünk


2012:

Kitágulva látsz
képzelet nyomán járva:
Csendbe folyó út.
 
Lelket gyógyított
türelem, hit kivárás
mély alkímia.


Hó:

Sötétben csillan
meglibben, s földre pereg
megigézve állsz.



 Ki nyugtot őriz
míg tombol vad vihar
magát győzte le.

Düh heve kihúny
nemes kép magához húz -
tiszta fej, és szív.

Ki vagyok én?

-Én nem a testem vagyok!- Mondja Gergő, mely kijelentésével kilyukadtunk egy beszélgetés végére.
Kis csend következett részemről. Meglepődtem.
-Akkor ki vagy te? - kérdeztem.
-Azt nem tudnám megmondani.
Kisvártatva válaszoltam:
- A Lelked.

Ahol nem kellenek szavak

Van egy másik oldal. A kapuban egy Angyal vár, és vezet, kísér, megnyugtató. A járása hangtalan, csak finom suhogását érzékeled, ha van rá füled. 
Az Ég harmóniája dallamokban ölt testet. Nem kellenek szavak, csak a dal, ami áthat, a Jó biztonságát árasztja.
Az Angyal csak megmutatja az utat, a lépteink viszont rajtunk állnak, ám sosem vagyunk egyedül.
Spirális az út: középpontjában ott a Fény. A Megnevezhetetlen, Megfoghatatlan, a Mindenség eredete és végpontja.
A saját Utunkra, Feladatunkra találásunk tettinek alma-gyümölcse teremt kapcsolatot a Fénnyel. Ezt emlékeztetőül letesszük, magunknak. És aztán mások is látni fogják: kirajzolja az utat.
A spirál a nagy körökből vezet kicsikbe, s végül egy pontba. Labirintus annak, aki nem a Fényt keresi. De Úttá válik annak, aki figyeli az ívét, mozzanatait, tájait, és halad belső késztetését követve önmaga fény-központja felé.
Visszatérünk. Oda, ahol a Fényből merítve győzhetünk próbáinkban, Fény-lényegünk tudatában.
A spirál bejárásából marad a fenyő-illat. A fa egyenes, égig érő, égbe törő csúcsa emlékeztet, hol jártunk. Hogy vigyük utunk kincseiből a hétköznapiba. Hogy színezze, nemesítse, erősítse az apró, mindennapi tetteket.
Időről időre megnyílnak a kapuk. Át lehet jutni, hogy újrateremtsük a kapcsolatot. A Fény és Mi, akik magunk is fény-természetűek vagyunk. Ha nem lennénk mi is fényből, hogyan is gyúlhatna lángra a szívünk időről-időre?

(Waldorf csoport adventi kertecske ünnepéről)

Aranyfonál

Van egy aranyfonalam. 

Az égből nyúlik le. 

Olyan, mint az arany láncon függő kastély meséjében, csak ezen nincs kastély. Az égben ki tudja, ki tartja, ki fogja, hová van felakasztva. Néha a felhők, néha az égbolt távolba vesző kékje takarja. Eredete titkos és misztikus. De ott van, erős, és biztos. 

Ha szorongatott, nehéz a helyzet, ebbe belecsimpaszkodhatok, sőt fel is mászhatok rajta. Csak egy kicsit emelkedek magasabbra, s máris nem olyan rémisztő, elkeseredettségre okot adó minden. Kinyitja a világot az időben. A pillanatok csak görögnek. A jelen tavát a múlt folyói táplálják... De van, ami volt, most is van és lesz… Van, ami állandó. Valami, ami nem megfogható. Ehhez az aranyfonálhoz kapcsolódik titokzatosan. 

Néha vékonyka fonálnak tűnik, de mikor sikerül meglátni, - mert különben csak egy fénysugárnak nézném- boldogság lesz, már maga a tudat, hogy létezik. Néha csak egy kis szalag, az ajándékokra masnit kötni. Néha pedig vaskos zsinór, hogy elbírjon, ha nagyon kapálózok. 

Remény, ihlet, angyali, isteni segítők, szeretet, saját erőfeszítésünk tengelye….

Bruno Bettelheim gondolata

„Ma is, akárcsak régen, a gyermeknevelés legfontosabb és egyben legnehezebb feladata a segítségnyújtás, hogy a gyermek megtalálja az élet értelmét.” (Bruno Bettelheim)

John Taylor Gatto gondolatai

"...biztos vagyok abban, hogy ha a gyerekek szert tesznek önismeretre, akkor önállóan fognak tanulni; és csak az önálló tanulás bír tartós értékkel.
Tüstént szabad időt kell adnunk a gyerekeknek, mert ez az önismeret kulcsa, és amilyen gyorsan csak lehet, újra be kell vonnunk őket a való világba, hogy a szabad idejüket ne újabb elvontságokkal töltsék. Vészhelyzetben vagyunk, drasztikus tettek szükségesek a korrekcióhoz; a gyerekeink úgy hullanak az iskolázástól, mint a legyek. Mindegy, hogy jó vagy rossz iskolázásról van szó. Lényegtelen."

John Taylor Gatto beszéde.
1990. január 31-én hangzott el egy beszéd, amikor a fent nevezett tanár átvette New York városának Év Tanára díját.
A teljes beszéd és videó itt található

Szeretnék nagy lenni

- Szeretnék felnőtt lenni! Szeretnék nagy lenni! - jelenti ki a reggeli buszra menetelkor kisfiam.
- És miben áll ez "nagynak lenni"? Mit jelent ez neked? - kérdem.
- Hogy a kicsiknek parancsolhatok.
Csend, mert gondolkodom, vajon ő ezt kapja? Igen, sok esetben valóban ezt kapja. Megmondják, mit tegyen, ne tegyen, hogyan tegye azt, mit csinált rosszul, jól, hogy most segítsen stb. De hogyan lehetne benne és főleg bennem az Igazságosság oldalára billenteni ezt a gondolatot?
- Aki nagyobb és másoknak parancsol egyben bölcsebbé és okosabbá is kell válnia. - ennyit tudtam akkor mondani.
Azóta foglalkoztatott ez a kérdés: aki nagyobb, akár méretében, korában, az mivel "formál jogot", hogy "parancsoljon" a kisebbeknek? Azzal, ha valóban bölcsebb valamiben. A szülő lát pl. olyan veszélyeket is, amiket a kisgyerek tapasztalatlansága miatt még nem. Az utat megmutathatja, az úton járást is mutatja, de járni az utána jövőnek kell rajta.
Az uralkodás, birtoklás önmagában kevés ebben a viszonylatban, mint felnőtt-gyermek kapcsolat. Lennie kell benne a tapasztalatunk átadásának. Az Életbe és annak rendjébe vetett hitünknek. A jó király, uralkodó nézi, mi jó az alattvalóinak. Az uralkodás egyben felelősség is. Ki tudja-e szárnyaink alatt a kis lélek bontakoztatni a benne rejlő tehetség magokat? Észrevesszük-e, hogy mi rejtezik benne? Figyelünk-e rá teljes odaadásunkkal, hogy lehetőségünk legyen meglátni ezeket? És ahogy nő változik, látjuk-e a kis lélek változó igényeit is?

Haikuk

tiszta tett mos át
mélyig hatol egy sugár
lelken csomót old

kisfiú játszik
üveggolyót pörget: fény
járja át őket

őszinte volnék
engednénk mélybe magunk
őszinte volnál

irigység szakad
szellő fújja szét, tiszta
lehellet fakad

A jó tanár?

"A pedagógiától nem leszek jó tanár. Abból nem lehet nevelni. Az emberkép ismeretétől alakul ki bennem egy intuíció a gyerekek felé, ami improvizatív készséggel párosulva adja a kezembe az éppen megfelelő formát, eszközt..." Vekerdy Tamás

Arany ember, ólom ember

Egyik este egy 100 kérdés 100 válasz kis tudományos füzetecskéből kérte Gergő az "esti mesét". A kérdés az volt: Lehet-e ólomból aranyat csinálni? Néhány mondatban leírja, hogy az alkimisták réges-régen írtak erről, de ma valójában nem tudunk.

Ekkor elővettem filozófiai tanulmányaim legjavát - mármint a fejemből - és mondtam hozzá még két mondatot. Valahogy így: Az alkimisták valójában az ember belső folyamataira értették ezt az átalakulást: hogy egyre inkább fejlődik, tanul az ember. Az arany ember akkor milyen lehet? Nagy csnd, gondolkodás, és én mondtam, inspiráció gyanánt: Ő a Bölcs. S milyen lehet az ólom ember?- kérdeztem most már kicsit határozottabban Gergőtől.
- Hát az emberben a gonosz!
- A gonosz hang? És mit mond?
Közben Gergő mondogatja, mintegy kántálva: - Tudtam, hogy a gonosz, tudtam, hogy a gonosz!
A kérdésre nem válaszolt, így próbáltam neki én megfogalmazni, hogy milyen gondolat "szólhat" neki esetleg odabent:
- Azt mondja, hogy nem tudod azt a valamit megcsinálni, amit építesz, vagy hogy te nem vagy jó?
- Ühüm...
- És ki szokott, melyik hang szokott győzni?
- Háát… Van, hogy a gonosz. De nem! Mindig a jónak kell győznie! Mindig a jó győz! Mindig a jó győz! – mondogatta inkább magának Gergő.
Valami fontosról beszélgettünk: az önmagunk megismerésének alapjairól. Van bennünk olyan hang, ami a „jót” mondja, amit ha követünk „jót” teszünk. És van a „rossz” hang. A kételyek, a szorongások, a visszahúzó erők hangjai.
Miért olyan fontos ez? Ha már e kettőt meg tudjuk a fejünkben szóló hangokból különböztetni, már nagy lépést tettünk. Nem egy nagy káosszal, beláthatatlan hangok, gondolatok kuszaságával azonosulunk. Lehet két hangból választani.
S hogy mindig a jó győz (ha nem is azonnal, de hosszú távon) az kétségen felül áll, ha szívünk legmélyére nézünk