- Amikor született a kisfiam, a nagy érzelmi hullámok megéléséből az volt a tapasztalat, hogy ez, hogy ilyen durván/hisztisen stb is tudok viselkedni, hogy így tud egy élethelyzet „dobálni”, segíthet mások mélyebb megértésében. Ezek után már pl. nem olyan könnyen ítélkezem, ha meglátok bárkit gyerekkel a kezében ingerültnek, „csúnyán” viselkedni. Mert tudom, milyen nehéz ez az időszak, milyen nehéz az állandó felelősség, az állandó szolgálatkészség. És tudom, milyen nehéz esetleg ebben is megtalálni a szépséget. Mert ezek mélypontok, de eközben meg is erősítenek. S az a szép, és a természet egy nagy ajándéka is egyben, hogy a születéskor van ez a nagy mélypont, a felelősség megérzésével egy másik lény életéről, „az életem már ezentúl más lesz, mint volt”-tal. De utána fokozatosan hozzá tud szokni az ember az egyre nagyobb felelősséghez. Pl amikor még csak feküdni tud a baba, nem kell úgy figyelni rá, mint amikor már mindenre Egyebek... fel akar mászni, és amikor pedig már az életről lesznek kérdései, az sem mindegy, akkor mit válaszolunk neki. Tehát ez egy folyamat, egy állandó tanulás a gyermek-kíváncsiság indukálta fejlődés - a szülő életében is.
- Talán erős szó, de bizonyos értelemben "ki kell szakítani" a gyerkőceinket ebből az egyre eldurvuló világból, közegből, hogy azt tartsák jónak, és igaznak, amit mi is, és hogy erre vágyjanak, ez legyen fontos nekik, mégpedig úgy, más alternetívát adunka kezükbe: lehetőséget teremtünk, hogy megszeressék a tudást, a tanulást, a munkát! a változást, az együttműködést, és az erényeket: a bátorságot, kreativitást, nemes lelkűséget stb. Mert ha megszeretik, és úgy élnek velünk, hogy érzik, hogy ez jó, hogy ez teljessé teszi az életünket, akkor ők is ezt az életet fogják akarni, nem azt, amit a mostani középkori helyzet diktál.
- Anyaként is meg kell újulni. Mert a csöppség nő, változik, egyre több mindent tud,különböző dolgokat tanul meg és az is változik, ami előtte áll, amit meg szeretne tanulni. A szülőnek is felkészültté kell válnia, és van, hogy új "ismereteket", tapasztalatokat, meglátásokat, megértéseket kell gyűjtenie, hogy egy-egy helyzeten, kérdésen túl tudjon és tudjanak a gyermekkel együtt is lépni. Ezért ez hatalmas iskola, azaz önuralmat, önirányítást követel meg a szülőtől. Nem szabad megrekedni, szokásokká tenni érzéseket, gondolatokat, reakciókat. Ez válhat a szülő-gyermek között az őszintétlenség, és megnemértés alapjává. Az egyik még itt tart, a másik pedig már többet tudna, ha hagynák... Tanulók és tanítók is vagyunk egyben.
- Amire szívből kell törekedni, hogy megmaradjon az őszinte kapcsolat a gyermekünkkel. Az, hogy bármikor el tudja mondani, ha valami bántja. Főleg az értelmi korszaktól fogva fontos a szó, de az elején a testközel és a szeretetteli légkör alapozza ezt meg. Mondd el, nem baj, ha rosszat tettél. Ha tudom miről van szó pontosan, meg tudjuk beszélni, mi nem volt ebben helyes, s megnézhetjük a megoldási lehetőségeket is!
- Amit én is nagyon nehezen viselek, hogy állandóan fegyelmezni kell... Úgy érzem, az nem én vagyok, nem tudok sokszor azonosulni, s a végén már kitör belőlem olyan formában, ami egyáltalán nem szép.... Talán ezt is lehet valahogyan fejleszteni. Nekem az igazságosság ideája segített, Platón elgondolásai: nagyon leegyszerűsítve, hogy egy Államban akkor uralkodik az igazságosság, ha olyanok uralkodnak, akik a legbölcsebbek, s ezt egy emberen belül is nézhetjük: azaz az emberben lévő legbölcsebbnek kell uralkodni (nevezhetjük Szellemi résznek)A másik az egyiptomi fáraó képe: korbács és pásztorbot van a kezében, az egyik a szigor, a másik a vonzás, megbecsülés jelképe. Mindkettő a szeretet megnyilvánulása. Az fontos, hogy szükség van a gyermeknek a korlátokra. Ez nem azt jelenti számára, hogy gúsba kötjük. A személyiség minden részének megvannak az igényei, de az Szellemi rész égisze alatt van létjogosultságuk. A kisgyerek olyan, mint egy kisállat nagyon sarkítva. Vannak benne vágyak ösztönök, mit akar elérni kis énjének. A tanítója, az anya, apa, aki a korlátot adja, ő adja az iránymutatást. Kvázi a még szunnyadó Szellem hangja - most kívülről. Az szellemi rész nem azért korlátoz, mert sajátmagának akar valamit. A vágy, félelem annál inkább magának akar sokmindent. A szellemi rész azért ad és jelent keretet, korlátot, mert az ember fejlődését kell, hogy szolgálja. Nem öncélú. De ez sokszor fájdalmas. Az egyik résznek fáj ( a személyiségnek, az ösztönöknek, vágyaknak), de a Lélek dalol, mert fejlődés ment végbe: teret kapott valami ami több, mint a túlélés. Ez az elve. Gyakorlatilag minden helyzet mást kíván. Ha a szülő a helyzetek elején nem tud nemet mondani, de te tudja, hogy veszélyes, több megoldás is lehetséges: (amit én alkalmaztam, ill. ehhez a kis lelket is látni kell, hogy neki mire van szüksége). Az egyik, hogy véghez viheti a veszélyes dolgot is, és tapasztalatot szerezhet akár fájót is- a kellő mértékben. A szerepünk ebben, hogy a fájdalmat megpróbáljuk csökkenteni, amennyire lehet, vígasztalunk, magyarázzuk az okokat, mert nagyon értik. Természetesen nem az én megmondtam... hangsúlyban, hanem szépen nyugodtan. A másik, hogy a helyzet közben van az elválás, akkor talán újra a folyamatos magyarázat segíthet, hogy láttatjuk a következményeket, amiket ha tovább csinálja élhetne át. Nálunk volt olyan is, amikor Gergő maga fogalmazta meg, hogy ezt akkor azért nem szabad csinálni, mert... és mondta azt, amit következményt ő látott belőle. Ez természetesen egy hosszú folyamat. Úgy is lehet engedni, hogy vannak benne határok, amiket előre letisztázunk. Pl a mosogatóban szabad pancsolni az edényekkel, de mellé nem mehet a víz, illetve a csapot nem folyatjuk közben, hanem bedugjuk a lefolyót a dugóval. Ezt engedem, s ha valamelyik szabályt nem tartja be, akkor közös rendberakás következett: ő is kap felmosórongyot, vagy kis szidással éreztetve, hogy ez anyának most plusz munka lett. Ami még fontos, ha jól csinálja, betartja a korlátokat, azt viszont nagyon megdícsérni, folyamatosan.
Gergő biciklizett én pedig esti kikapcsolódásként futottam mellette. Ő belehúzott, s utánam kiabált: - Jó lemaradást!!!! Erre első reakcióm az volt, hogy megsértődtem, de aztán elgondolkodtam a dolgon. Jó lemaradást, azaz diadalmasan érzékelteti, hogy a versenyben ő győzött, hogy gyorsabb biciklivel, mint én futva. Ezt meg is értettem, hogy az embernek néha kell a győzelem érzése. No de valóban a másikat kell legyőzni, vagy esetleg magunkat? A másik ember legyőzésével nem az ember saját magát akarja felemelni? De mindeközben sértünk, bántunk - a legyőzöttet megalázzuk, lekicsinyelljük tudását. 
