Ubuntu: vagyok, mert vagyunk.

"Egy antropológus egy afrikai törzs gyermekeinek javasolt egy játékot: letett egy kosár gyümölcsöt egy fa mellé, majd így szólt: aki előbb odaér az nyeri a gyümölcsöt! Erre a gyermekek mind felálltak, kézenfogták egymást, és együtt szaladtak érte. Megkérdezte, hogy miért nem versenyeztetek? Mire ők: Ubuntu. Hogyan tudna valamelyikünk is boldog lenni, ha bármelyikünk szomorú? 
E torzs nyelvén Ubuntu annyit tesz: Vagyok, mert vagyunk."

Mit nyer vele az ember, ha összefog másokkal, ha nem csak magára gondol, hanem nemeslelkűen megosztja, amije van? Mit nyer, ha nem akar legyőzni senkit és elnyerni semmit? Ha nem szükséges mások fölé kerekednie, hogy ő jobbnak látsszon?
Mit nyer, ha legyőzi a lelkében felmerülő irigységet, kritikát, haragot, amit a másik mássága, tévedései keltettek benne?
Szeretetet, együttérzést, türelmet, kedvességet, békét, odaadást, azaz boldogságot.
És egy lépést tesz az emberiség nagy próbáját adó elkülönültség megszüntetése felé.

Egy ember dala...

"Kelet-Afrikában van egy törzs, ahol a gyermek megszületésének idejét nem a világrajövetelének napjától, sőt nem is a fogantatás napjától számítják. E törzs számára a születés kelte azt a napot jelöli, amikor a leendő anya először gondol majdani gyermekére. Az anya, amikor úgy érzi, eljött az ideje, hogy gyermeke legyen..., elvonul az erdőbe, és magányosan ül egy fa alatt mindaddig, amíg bensőjében meghallja gyermeke énekét. Amint ez megtörtént, az anya visszatér a falujába, és megtanítja az éneket a leendő apának. Ezután ezzel az énekkel hívogatják a gyereket. Miután a gyerek megfogant, az asszony a méhében hordott kisbabának énekel, és megtanítja a dalt a falu bábáinak és öregasszonyainak, akik a vajúdás alatt és a születés csodálatos pillanatában ezzel az énekkel köszöntik a gyermeket.A szülés után valamennyi falubeli megtanulja az újszülött énekét. Ez a dal ezután élete minden fontos pillanatában elkíséri. Ezt éneklik neki, amikor valami baja esik, ezt éneklik győzelmek, szertartások, felavatások alkalmával vagy a házasságkötési ceremónián. Amikor élete végén szerettei összegyűlnek a halálos ágyánál, utoljára hangzik fel a dal."/Jack Kornfield: A lélek éneke/

Indiántáborban jártunk (július 12-15.)

Kezdéskor összegyűltünk, nem is akárhogyan: körben. Egy nagy dob állt középen. A dob köré a szorgos gyerek- és felnőttkezek keletre sárga, nyugatra piros, északra fehér, délre pedig kék virágokat, gyümölcsöket rakosgattak. Köszöntöttük a 4 égtájat, az Eget és a Földet. Indián hagyomány alapján, a megfelelő irányba fordulva, eredeti nyelven egyik testvérünk mondta a köszöntést. Mi, indiánok, mindegyik sor végén hozzásimítottuk dallamosan: „áhéj áhéj a héjja, és aho aho a hooo”
Köszöntöttük a hely szellemeit (éltető erejét), és kértük, hogy fogadjanak el bennünket itt, erre a néhány napra. Azt hiszem elfogadtak.
Egy piros fejpántként felköthető szalagot is kaptunk, minden megérkezett indián: kicsik és nagyok. Hiába érkeztünk különböző irányokból, távol egymástól lévő otthonainkból, egy közös család lettünk, legalábbis erre a néhány napra. A gyerekek is szívesen viselték, reggelente buzgón illesztették a hajukba.

A köszöntés után nekiindultunk az erdőnek, hogy Sas testvérünk nyomdokán haladva ráleljünk arra az állatra, aki vigyázni fog ránk a tábor ideje alatt. Ehhez a szavainkat elcsitítottuk, és hallgattuk a természet hangjait. Miután keresztülértünk a bozótoson, egy tisztáson különös, beszélő állatokra bukkantunk. Vonítás, sziszegés, huhogás töltötte be a teret. Mindenütt megálltunk figyeltünk. Lelki szemünkkel kutattuk az állatok valódi természetét, hogy vonzanak-e bennünket. Volt, aki képzeletében talált rá segítő totemállatára, s volt, aki a „beszélő” állatok körül gyülekezett. A totemállatokat egy kis bőramulettbe varázsoltuk (rajzoltuk), így őriztük a tábor végéig, sőt a mai napig is velünk lehet…

Kicsiknek (3-4) éveseknek az egyik lelkes szervező kerekített egy dalos foglalkozást, ölben ringatós, tenyércirógatós mondókákból. A végén egy nagy takaróba tettünk babzsákokat, akarom mondani gombócokat: Gyúrom a gombócot, gyúrom és keverem, forró vízbe beteszem! És már lengettük is a takarót, hogy Kiugrott a gombóc a fazékból, utána a molnár fazekastól… És mindet kiugrasztottuk!

A délutáni sziesztában, ahogy a többi napon is ki-ki megtalálhatta a pihenés módjait: ágyban durmolás, olvasás, vagy meseolvasás a gyerekeknek, beszélgetés egy kedves rég nem látott ismerőssel/baráttal, hogy az otthoni dolgokat egy más nézőpontból átgondolhassuk. Nagyobb fiúk szabadidejükben a ház melletti kis patakot szabadították meg a piszoktól, és teret adtak, hogy a víz szabadon folyjon…

Néhány gyermek egy felnőtt segítő kíséretében kalandra indult. A patak mentén haladtak, néhol négykézláb a bokrokkal sűrűn benőtt parton, néhol résnyire szűkült patakmeder felett ugorták át a „szakadékot”.

Késő délután nyomkövetésre hívott Sas testvérünk és már nyargaltunk is a dombokra fel, ahol nem csak a bokrok alatt tanyázó állatok fekvőhelyére és nyúlbogyó-nyomokra leltünk, de a zöldek kékek csodálatos összhangjára: a Kékes csúcsa tárult a szemünk elé. Ezeken a helyeken valóban megtörténhet, hogy eggyé válunk mi és a természet, a természet és mi… A dombtetőn le is feküdtünk a fűbe, hogy lássuk, mit látnánk, ha hangyák volnánk. Néztük az eget, hallgattunk a tücsköket. S aki bátor volt, az egyik játékos kedvű felnőttünkkel legöröghetett oldalán- hasán-hátán a domboldalon

A tábortüzet lelkes fiúcsapat rakta meg. A tűz összegyűjtött bennünket, egy lányka furulyája is előkerült, s zenghetett. Mindenki választhatott ütős-hangszert, s kívánság-dalokat fűztünk egymásba, míg Bagoly-asszony újabb ceremóniát nem hirdetett.
Amelyik gyermek tudott mondani olyan hőstettet, amit aznap véghezvitt, kaphatott egy tollat.
A toll az indiánok fejdíszére is emiatt kerülhetett: egy-egy nemes tettüket őrizte. Így hát minél több volt valaki fejékén a toll, az az indián annál tapasztaltabb hős volt.
Szerencsére mindenki tarsolyában volt egy-két jótett, de ez az esti ünnepség inspirált is bennünket, hogy másnap keressük az alkalmat a hasznos tettekre.
Egyszer csak az erdő mélyéről Csalcsivitlikue, a folyók istennője szólott hozzánk. Azt kérte, hogy a táborhely végében lakó kisbékákat és a többi állatot többet ne fogjuk ki, mert elfáradtak, szeretnének nyugodtan pihenni. Ennek előzményeként mesélném, hogy érkezésünkkor a gyerekek nagy része ennél a kis tavacskánál ácsorgott-bácsorgott, ugrándozott, téblábolt, mert találtak benne ebihalat, kisbékát, nagybékát, sőt piócát és vízi skorpiót is. S egy edényben gyűjtögették majd időnként visszaengedték a vízbe őket. Csupán kíváncsiságból. Hát erre kaptuk Csalcsivitlikue kérését.
Úgy történt ez, ahogyan a természet törvényei diktálták: amikor egy folyamat, lény nagyon elburjánzik, átlépi a határait, s olyanná válik, ami már árt más élőlénynek, azt a természet erői megakadályozzák, ha tudják „kéréssel”, s ha kell rombolással.
A gyerekek elfogadták és megértették a kérést. Másnap már az számított hőstettnek, hogy valaki (akiben pedig nagyon buzogott a vágy, hogy halásszon) nem fogdosta ki a kisbékákat…

Tlalok az esőisten helyeselt, s az indián esti mesét már a közös társalgószobában hallgattuk meg egy lelkes mesemondó-anyukától.

Másnap délelőtt folytatódott az alkotás: totemünket bőr csuklófogóra, agyagba mintázhattuk, vagy akár gyöngybe is szőhettük.
Délután egy csodálatos vízeséshez indultunk a közeli erdőbe. Apraja-nagyja becsülettel végigjárta. Az Ilona vízesés az országban a legmagasabbról aláhulló vízesés. A víz két szikla között fordul alá a mélybe. Cseppjei éltetnek, s fent, az az egy pont, ahonnan lezúdul a zuhatag, sugárban szétágazik, s egy felfelé mutató háromszöget hoz létre. Az éltető víz nyomán mohák s egyéb zöld növények kapaszkodnak a sziklába, s kirajzolják a víz útját. Így a vízesés, mint egy kapu áll előttünk, talán a föld Szellemeihez vagy a tündérekhez lehet rajta átkelni, aki tud…
A vízeséshez vezető út elején kis kerekes kútból vasas vizet húztunk, érdekes savanykás íze jellegzetes. A kis üvegünkben, - amit megtöltöttünk, hogy kísérletet végezhessünk - a víz óráról órára zavarosabbá vált, és vas-oxid azaz rozsda ülepedett az aljára. De ezt már csak következő nap reggel láttuk jobban.
Mikor visszaértünk, egy kislány, mintha nem is ezen a napon lenne, s nem is lenne fáradt a hosszú útról mosolygott. Szemeiből napsugár-szeretet ragyogott.
Az esti ceremónián már bátrabban záporoztak a hőstettek, s valóban egy-egy tett igazán lemondást, a hétköznapiból kiemelkedést, nemeslelkűséget követelt elkövetőjétől. Zoé, aki fájós fejjel nem nyafogott, a békahalászok lemondtak a halászatról, odaadtam ezt megosztottam azt… hangoztak a szívbe írható szavak…

Eljött az utolsó nap, de még tartogatott tanulnivalót: a szállásadó bácsi mutatta meg a gyerekeknek, hogy milyen, s mire jó a katángkóró, a gilisztaűző varádics, a fekete nadálytő vagy az útilapu. Így ha valaki étvágytalan, annak katángkóróból, ha köhög: útilapúfű teáját adjuk, s ha fájlalja a lábát, fekete nadálytő levelet áztassunk pár órát, s azzal borogassuk.

Ezután a tábor Szellemeinek – köszönetképpen - egy bükk csemetét ültettünk a tábor egyik kis rétjére. Dobkíséretünk adta a ritmust, és egy kis versikével erősítettük meg a fácskát. Képzeletünkben együtt „lélegeztünk” vele, hogy ebben az évben kitartson, megtalálja a helyét, hogy aztán jövőre már a növekedésre fordíthassa erejét
A versike ez volt:
Érzem, hogy alattam a Föld szíve dobog,
Érzem, hogy felettem a Nap tüze lobog
Érzem, hogy körülölel a Levegő
S bennem a Víz életadó erő.
A tábort ugyanazzal a köszönő-köszöntő ünnepséggel zártuk, amivel nyitottuk: újra megalkottuk a kört, megköszöntük a segítő Szellemeknek a jelenlétét, és megköszöntük a szervezők erőfeszítéseit, szeretetét, s egymásnak is az együtt töltött időt.
Ma én is felvettem a piros fejpántot. Ezért írtam e sorokat, hogy újra ott járhassak, átélhessem az indián-érzést…

Yehudi Menuhin gondolata

"A csecsemő sírása új keletű önállóságát hirdeti, boldog köszöntés, bánatos búcsú egyszerre. Világra jöttünk után még hosszú ideig mélyen bennünk él az anya szívdobogása, belénk vésődött, akár az identitásunk. Hiányát érezzük, és pótolnunk kell más hangokkal, elsősorban a saját hangunkkal, mert a hang és ritmus kapcsolatteremtés. A zene az ember legősibb kifejezési formája, ősibb, mint a nyelv vagy... a képzőművészet; az emberi hangból született, és az égető szükségből, hogy kapcsolatba kerüljünk embertársainkkal. Tulajdonképpen a zene az ember, sokkal jellemzőbb rá a szavaknál, hiszen a szavak konkrét jelentést hordozó, elvont szimbólumok. A zene érzelmeink mélyebb rétegeire hat és arra kényszerít, hogy egész lényünkkel reagáljunk rá. A zene hidat ver a szellem és az érzékek világa között, büntetlen extázist vált ki, dogma nélküli hitet hordoz, magáról az emberről szól. "( Yehudi Menuhin )

Idomítás nem= tanítás

Azt találtam mondani valakinek a gyermekemmel való közös biciklizésünkkel kapcsolatban, hogy a kisfiamat beidomítottuk, hogy tartsa be a szabályokat. Magam is elcsodálkoztam, hogy ez a szó jutott eszembe ennek a szabályrendszernek a megtanításáról.

És az is elgondolkodtatott, vajon tényleg így is gondolom, hogy "idomítom" a kisgyereket?

Mi a különbség az idomítás és a tanítás között.

Idomítani a kutyákat, állatokat szokás, azaz olyan lényeket, akik nem gondolkodnak, nincs bonyolult mentális tevékenyégük, öntudatuk.

Tanítani azt lehet, aki nemcsak megjegyez egy szabályt, de azt alkalmazza is, sőt rugalmasan alkalmazza!

És lehet, hogy itt is van egy nagy különbség: amit meg is lehet és kell tanítani a kisgyerekeknek és az állatoknak nem (ezzel nem akarom az állatok világával tiszteletlen lenni, a különbség a természetükből adódik). A gyerekek képesek arra, hogy ne csak utánozzák az általunk felvázolt előírásokat, hanem tanulják meg rugalmasan, minden egyes adott helyzetre alkalmazni.

Ez csak egy terület, amit muszáj elsajátítanunk a közlekedésben való balesetmentes részvétel miatt. De milyen sok olyan "ismeret" van, amivel ugyanígy vagyunk mi magunk, hát még a gyerekek tanításánál. Utánzásra késztetjük őket - mert alapvetően ezzel tanulnak meg mindent. De el kell jönnie egy pontnak, amikor gondolkodni is elkezdjük tanítani őket. Hogy ne fogadjanak el mindent, amit kapnak egy az egyben, hanem rágják meg, gondolkozzanak el rajta, alkalmazzák eddigi tudásukkal összevetve és -gyúrva a konkrét helyzetre.

Másrészről mint szülői magatartás, hozzáállás, gondolkodás is érdekes lehet: mi se fogadjuk be azonnal, amit bárki "kínál" nekünk, hanem döntsük el, hogy mit akarunk befogadni... Ez lesz a példa gondolati szinten, finomabb szinteken...

A gyerekekkel kapcsolatban pedig érdekes kérdés lehet, hogy hatalmi szavunkkal, azaz indokok nélkül kommunikálunk, vagy mennyire az önálló gondolkodást erősítjük: hagyjuk, hogy kérdezzen, tévedjen, kijavítsa a megfelelő tettre...

Lélektűz

Mi Utat rejt: az fájdalom.
De gyökeret és Szárnyat ad
könnyekkel mosódik le
sok hasztalan gondolat.

Jólét vagy jól lét?
belső erőm forrong
kibuggyan a mélyből
parázslik, éget, de osztom

Így lesz ízes, zamatos
s belső tűzben érett
fájdalomból így lesz
lobogó láng, fényes.

Lelkesedés tüze
hívlak hát téged
parázsomat szítsd föl
hadd osztódjon véled!

Mire jó a nevelés?

Nevelés = nevelődés = a dolgok újrafogalmazása = a dolgok újra felfedezése = az élet titkainak keresése és újra megtalálása

Fej és kéz - vakond és giliszta

A fejem a vakond, a kezeim pedig a giliszták, és a giliszták most eltévedtek, mondta kisfiam, amikor elvétette pulcsija felhúzásakor a pulóverujjat.

Amikor elképzelünk egy állatot, és annak a bőrébe "bújunk" azonosulunk vele. Ezzel megtanuljuk szeretni az élőlényeket, legyen az giliszta, vakond...

Az azonosulással közöm lesz egy élőlényhez, aki nem én vagyok. És akkor már talán bántani sem fogom olyan könnyen...

Az élőlényeket összekapcsolja, áthatja egy Szellemi erő, Világlélek, Isten vagy sokféleképpen nevezhetnénk még. Ha azonosul az ember egy lénnyel, aki nem ő maga, a közös gyökérhez való tartozásunkat erősítjük. Talán közelebb kerülünk a természethez, és ezzel együtt saját legmélyebb mozgatónkhoz: a Lelkünkhöz is.

Zene - ókori kínai szemmel

„A zene (jo) voltaképpen öröm (lo). Az ember nem lehet el öröm nélkül, ha pedig örül, akkor ezt hangokkal kell kifejeznie, mozgás és nyugalom által kell testi formába öntenie. … Ha az ember úgy ad örömének testi formát, hogy letér a helyes útról, akkor nem kerülheti el a felfordulást. A régi királyok gyűlölték a felfordulást, megállapították tehát az Ódák és Himnuszok muzsikáját, hogy a zenét megtarthassák a helyes elvek útján (tao). Céljuk az volt, hogy a muzsika képes legyen örömet kelteni, de soha ne ernyesszen el; hogy szépsége képes legyen változni, de soha ne hunyjon ki; a hangok sokasága vagy kevesebb volta, szerénysége vagy gazdagsága, valamint a szünetek és hangok ritmusa képes legyen felkelteni az emberben a jóra való hajlamot; s a bűnözés szellemének a zene ne nyisson utat a szívbe.”

Sziün-ci

A képzeletről gondolatébresztőnek

Göbel Orsolya Varázsjátékok sorozatának elméleti bevezetőjéből:
"A képzelet, a fantázia kifejezés a görög phantasma szóból származik, jelentése: jelenség, kép. A magyar nyelvben a szó egyszerre jelenti az alkotó képzelőerőt, valaminek az előre elképzelését, valamint az álmodozást, a szabadjára engedett képzeletet, a képzelődést mint cselekedetet és annak termékét."
"Atkinson (1999) idézi Finke (1985), Roland valamint Friberg (1985) vizsgálatait, akik azt támasztották alá kutatási eredményeikkel, hogy a képzelet ugyanolyan idegrendszeri folyamatokat és reprezentációkat érint, mint az észlelés. Kosslyn (1987/1990) agyi képalkotó eljárások alkalmazásával kimutatta, hogy a képzeleti munka során ugyanazok az agyi területek kerülnek ingerületbe, mint a tényleges észleléskor."
"Jean Ayres (1984) többször hangsúlyozza, hogy a mozgás, a megismerés és a fantázia egységben működik. Kiemeli, hogy a fantázia korlátozása a testi-lelki egyensúly megbillenését idézheti elő, ugyanúgy, mint a tényleges egyensúlyvesztés esetén."
"A fantázia segítségével kialakuló belső kép a már meglévő emlékképeket "kinyitja", s ezáltal módosíthatja azok energiatöltéseit, a negatív vagy kellemetlen töltést átformálhatja, úgyszólván begyógyítja ezzel az új energiával. Egyszersmind az emlékképek irányítását a valósághoz jobban közelíti."
"A képzelet energiabázis, melyből vektorszerű erő keletkezik, ami lentről felfelé hat a több és a jobb irányába (Izrael, 1996). ... A fantázia a szubjektív, belső világ megjelenítése, kreatív erő. Önálló léttel és logikával rendelkezik. A képzelet újrateremtő erő, a Teremtést befejező erő."
"A vezetés és a nevelés alakítják a képzelet irányát, hogy az ember főként kreatív vagy destruktív dolgokat képzeljen el." (Menyhai, 1995)
"A képzelet a jövőre irányul, hitet, reményt, az örömre való ráhangolódást teszi lehetővé. Segít kilépni a bűntudat, a szégyen nyomasztó kereteiből. (Israel, 1996). A képzelet a valóságban gyökerezik, de a jövőre fókuszál."

Zümi

Rachmaninov: Zongora koncert No2. 2. tételére elrepültünk a csillagokhoz, és ott leszállva valamit kerestünk, amit visszahozhattunk a földre.
Az egyik kisfiú egy zümit hozott. A többiek pedig nekem ajándékot, amin meglepődtem, mert nem mondtam, hogy kinek, és miért hozzuk azt, amit találtunk. A kisfiú zümijét viszont kicsit lekicsinyellték, így úgy éreztem, helyre kell billentenem benne, hogy nagyon is jó, hogy egy kis zümmőgő életet hozott.
Azt is mondta, hogy beleteszi a szívébe. Azzal az addig nyitott kezeit, amiben szinte látható volt az elképzelt zümi, a szívéhez emelte.
Lehet, hogy neki a zümije a benne lévő örök tüzet, örök mozgást jelenti. - mondtam.

A zene hivatása

„Mert mi más a zene hivatása, mint a világegyetem örök harmóniáját tükrözni és hirdetni az embereknek, hogy megtanuljanak beleilleszkedni.”

„A jó zenének feltétlenül van általános embernevelő hatása, mert sugárzik belőle a felelősségérzet, az erkölcsi komolyság. A rossz zenéből mindez hiányzik, romboló hatása odáig terjed, hogy megingatja az erkölcsi törvénybe való hitet"

„A zene ügye az általános iskolában nem is a zene ügye elsősorban. Közönségnevelés = közösségnevelés. A közösségi ember formálásához egyetlen tantárgy sem járul annyival, mint a jól vezetett ének.”

„minden nagy művészetnek kettős arca van: mennél régibb századokra nyúlnak vissza gyökerei, annál messzibb jövőbe sugárzik ki. A fa koronája oly magasra nő, amilyen mélyen fúródik gyökere a talajba.”

Kodály Zoltán

Láncolat

A gyerekek mindig hisznek. És mindent, amit egy számukra elfogadott felnőtt mond nekik. Épp ezért mi vagyunk, akik a kis lelkükbe írjuk a saját gondolatainkat. Még ha nem is tudunk róla, ezt tesszük.

Hisznek, elfogadnak és ez a csodálatos bennük, ezért is szeretjük őket, már sokat csalódott szülők, felnőttek. A tiszta tekintetüket, csillogó szemüket, ártatlanságukat szeretjük, és fényes mosolyukból merítünk erőt. Ők hisznek a varázslatokban, és hisznek a természetfölöttiben. A képzelet hatalmában.

Ez az előrevivő erő, ami a történelmet is mozgásban tartja: az idősebb, amikor már feladná, a nehézségekbe belefáradna, a gyermekekért még megteszi, még lép egyet... És sikerülhet, hogy valóban megtisztul az addig rárakódott terhektől, épp emiatt, hogy legyőzte magát: a gyermekekért. Szép láncolattá válhat ez.

Csak egy index

Ahogy bicikliztem, az egyik autós az út szélén félreállva indexelt az azonos oldali járda felé, jelezve, hogy nem fog továbbmenni, nyugodtan kikerülhető. Még nekem is, egyszerű biciklisnek (ugyanis közel s távol csak én közlekedtem az úton abban a pillanatban).

Jól esett a visszajelzés, azért is, mert a biciklist is számba vették a közlekedésben, és azért is, mert az autós figyelemmel volt a többi közlekedésben lévő iránt, azzal, hogy jelzést adott szándékáról.
Elgondolkodtatott ez egy kicsit az emberek közötti kommunikációról.
Az autósiskolában megtanuljuk, hogy a közlekedés szereplői az indexen, lámpákon, táblákon keresztül kommunikálnak egymással, így elkerülhetők a balesetek. Viszont emberként néha nem annyira sikerül ez a fajta „erőszakmentes”, vagy közös játékszabályoknak megfelelő érintkezés, együttműködés.
Sokféle lehet a hiány, pl. nincsenek konkrét eszközeink, (indexek, lámpák) bevált módszereink (ezt kanyarodás előtt kell csinálni, ezt pedig, ha elromlott az autó) a visszajelzések, a kommunikáció módjaira, hogy abból ne baleset (megbántódás, fájdalom) származzon. Vagy egészen egyszerűen nem gondoljuk, hogy indexelnünk kellene egy helyzetben, mert úgy éljük meg, mint egyéni harcunkat, s közben pedig nagyon is másokkal együtt játsszuk ezt a játékot, és amit lépünk, azzal befolyásoljuk, akadályozzuk vagy épp segítjük mások életét.
Van, olyan, hogy egyszerűen nem látjuk magunkat kívülről, és emiatt azt sem tudjuk, milyen jelzéseket adunk a világ felé (kinn maradt az index, elakadásjelző, vagy épp nem működik, de a kocsiból ezt nem vettük észre :). Ez ahhoz is vezet, hogy már azt sem tudjuk „fiúk vagyunk-e vagy lányok”, mert egy nagy kavalkáddá válik a visszajelzések összessége bennünk. Ez egyfajta felelőtlenség, de ugyanakkor egy tanulási folyamat része is, ahogy a visszajelzésekből lépésről lépésre okulva egyértelműbbekké és talán őszintébbekké is válhatunk saját magunk és a környezetünk számára.
Ha kutatjuk az együttélés objektív és saját szájízünk, személyiségünk szerint alkalmazott törvényszerűségeit jó példát adhat a közlekedés, és talán egy példa segítségével objektívebben is láthatjuk magunkat. Az objektivitás pedig mindig segít, ha valamibe nagyon belefeledkeznénk. A szenvedést is csökkenti és a megoldást is közelebb hozza nehézségeinkre.

Ki vagy mi a fontos? Az ember? A tárgyak?

Mi lehet az oka, - tettem fel magamban a kérdést,- hogy ingerülten reagálok gyermekem egy-egy tévedésére. Hiszen nem nagy dolgok: kinyomja az utca közepén az újonnan vásárolt nyomófejes szappanból a szappant, vagy ügyetlenkedve issza az innivalóját, és mellélötyköli, vagy egyenesen kiönti. Leeszi a szép új ruháját, vagy eltör ezt-azt a lakásban, esetleg vendégségben jártunkban valaki másnál...
Valóban, tönkretesz valamit, és ez nem helyes, nem helyénvaló. De az én dühöm vajon helyénvaló-e. Építő-e, s ha igen, milyen mértékben az? És honnantól fogva romboló? És vajon ezekkel a reakcióimmak mit üzenek, mit tanítok a gyermekemnek? Hogy ezek a tettek bűntudatot kell, hogy jelentsenek, szinte megbocsáthatatlanok, kijavíthatatlanok? És arról, hogy mi a fontos, ki a fontos és mi/ki nem? Arról mit tanítottam neki?
Természetesen az ok nagyon sokféle lehet - a bennünk éppen forrongó, vagy éppen elfojtott dühtől kezdve, mely a megnyilvánulást keresi, esetleg belénk rögzült, neveltetésünkből fakadó szokásokig. Talán itt is érdemes elgondolkodni, megvizsgálni, melyik indittatásunk a meghatározó. S ha úgy látja az ember, hogy nem helyes az irány, akkor igyekszik meglelni az új, jobb, a közös szülő-gyermek növekedést célzó célt. A következő lépés pedig, hogy új utat, kifejezési formát is leljen hozzá az ember.
A fenti kérdések talán elgondolkodtatóak. És a megválaszolásuk már kiindulópont lehet, ha változtatni szeretnénk.

Kavicsok a patakban

Egy foglalkozást a köveknek, kavicsoknak, a természet-anya anyagi oldalának, a FÖLD elemnek szenteltünk. Az egyik részlet arról szólt, hogy a nagy sziklából lepattanó, leszakadó kövekből lesznek a kavicsok, a patak, folyó simogatására, finom, kitartó és állandó csiszolására.
A gyerekek lefeküdtek, én pedig egy világoskék nagy anyaggal simogattam őket, mintha a folyó vize lenne. Közben daloltunk a patakról. Az egyikük feszült figyelemmel várta, mikor ér oda a kék anyag, s csak akkor mozdult. De akkor gurult egy nagyot.
A végén, hogy megkérdeztem, milyen volt lecsiszolódni, az egyik kislány azt mondta, hogy olyan szép sima lettem, mint amilyen a kövem. (Az elején kaptak varázskavicsot, s ő ekkor még ezt szorongatta, szép, fehér, tisztaságot idéző volt a köve.) Teljesen azonosult vele, közben is figyeltem.

Az önkéntesség

Egy 105 éves nénikéről láttam egy cikket, videót, aki az USÁ-ban a helyi kórházban önkénteskedik. Itt lehet megnézni: http://pozitivhirek.hu/2012/02/105-eves-onkentes-holgy

Elgondolkodtató, ennyi idősen is, aktív, ad, önként vállalt feladatot végez. És láthatóan szívvel-lélekkel, s örömét leli benne.

A gyerekekben annyira természetes még ez a segítő szándék. Talán az általunk adott példa, minta nyomán. Mi is állandóan segítjük vígasztaljuk őket, s odafigyelünk rájuk, odafordulunk hozzájuk, mert ők a kicsik, gyengébbek, tudatlanabbak (legalábbis a veszélyek felmérésében általában) és kiszolgáltatottabbak a felnőtthöz képest. Azaz ezzel azt a mintát adjuk át, hogy a gyengébbet és elesettebbet fel kell emelni, segíteni kell ott, ahol a másik hiányt szenved.

És aztán mi történik az emberben, hogy el tud múlni, felejtődni, vagy korlátozódik ez a képesség? Pl szimpátia alapján segítünk vagy nem, kényelemből elmulasztjuk stb.

Hiszen valahogy ez a természetes az adok-kapok egyensúlyában.

Lehet egy kulcs, hogy a gyermeki öntudatlan ismétlést nem váltja fel a tudatosított nemeslelkűség. Épp ezért lehet, hogy nem csak a tetteket, hanem gondolat magokat is át lehetne adni a gyerekeknek az önkéntes szabad szívből való segítésről. Egyszerű formákra gondolok. Ha látjunk a kisgyereket, hogy segít a másikon, azt megdícsérjük. Ezzel megerősítjük ennek a dolognak a hasznosságáról, jóságáról, helyénvalóságáról. De ha mást látunk segítőkészen cselekedni, mesében, filmen, az utcán akkor azt is megerősíthetjük egymás között, vagy annak az embernek is kifejezve.

A jószámdékkal szembeni csalódások lehetnek a másik ok, amiért a segítéstől elmehet az ember kedve. Tehát, amikor úgy érezzük kihasználnak, vagy a jószándékra elutasítás a válasz.

Erre a tett-következmény páros tudatosítása illetve a hosszútávon való gondolkodás lehet egy válasz. Azaz, hogy minden tettnek lesz következménye, viszont az lehet, hogy nem közvetlenül a tettünkre adott válasz lesz. De ez az egész tett-következmény láncolat az igazságos természeti törvényt követi. Így a segítésnek mindig lesz ha nem rövidtávon, akkor hosszabb távon pozitív következménye. És ezeknek a helyzeteknek a megoldásához az értelmünket kell "mozgásba hoznunk", mert az érzelmi reakció általában gyors, rövid, és könnyen bezárja a szívünket.

Az önkéntes cselekvés, jószándékkal, segítő szándékkal tele, tisztít, frissít, éltet (önmagunkat, és a másikat), áramlásba hozza körülöttünk a jót, a szépet, a jókedvet, bennünket is kedvessé tesz, és közben széppé is.

Ébresszük, dícsérjük, tartsuk meg, beszéljünk a jószándékú önkéntes tettekről, hogy minél több lehessen belőle és az életerővel gazdagítson bennünket, és gyermekeinket!

"Annál teljesebb az ember, minél hiánytalanabbul szétosztja magát szüntelenül."
Ancsel Éva

Pusziritmus

Hallgattuk Gryllus bácsi CD-jét, úgy hogy közben Gergőt felvettem, mint régen baba korában, próbáltam az ölemben tartani, de hát igen, 6 évesen már kinövik az ölünket. És közben adta a puszikat. De nem is akárhogyan - ritmusra. Én pedig folytattam. Így lett egy puszikíséret, mondhatnám puszihangverseny a zenehallgatásból.
:)

Aktív türelem

Fejlesztenünk kell az aktív türelmet, amely úgy tud várni, hogy közben nem szünteti meg a céljai felé haladó cselekvést./Delia S. Guzmán/

Látszólag ellentmondás, mert várni és cselekedni is kell benne. De ez egy aktív várakozás: nem fásulunk bele a problémákba, a hétköznapokba, hanem vannak elvek, amiket a szemünk előtt akarunk tartani. És nem várjuk az azonnali megvalósulásukat, hanem újra és újra felidézzük ezeket a célokat, elveket, és újabb és újabb helyzetet teremtünk arra, hogy ezt gyermekünknek átadhassuk. Ébresztjük benne (s különleges módon közben magunkban is) a jóra, szépre, igazra való hajlandóságot.

Mandalák a számítógépen

Tudom, hogy sokkal jobb, sok szempontból építőbb nem számítógépes programmal mandalákat rajzolni, festeni, színezni. Bár néha a gépek is adhatnak lehetőséget az alkotásra. Ezek most egy számítógépes programmal készültek.

Nagyon nagy örömünk telik benne, akárhányszor eszünkbe jut, hogy mandalázzunk.

Van benne valami megnyugtató, befele fordító, jobbik magunkat előhozó. A színek is árulkodnak lelkiállapotunkról - tükröt mutatnak, ha épp nem lennénk vele tisztában. De "csak úgy" is szublimáló hatású (ahogy egyszer egy pszichológus ismerősöm tanította, hogy amikor egy romboló érzelmet valamilyen művészi tevékenységben sikerül kifejezni, akkor van szó szublimációról).

Ma még nevet is adtunk mindegyiknek, megpróbáltuk megfogalmazni, mit fejeznek ki. A zöldeskék: "Téli fény". A lilás: Fénylő magok a kiteljesedés virágában.

A program helye: http://egyszervolt.hu/jatek/mandala.html